Simogató szellő (Emma Kirkby, Michael Chance és a Florilegium)

2010. április 4.
Uránia Nemzeti Filmszínház

Emma Kirkby, Michael Chance - ének
Florilegium

VIVALDI:
G-dúr szimfónia, RV 146
Salve Regina (g-moll), RV 618
PERGOLESI:
D-dúr fuvolaverseny
Salve Regina (f-moll)
G-dúr fuvolaverseny
Stabat Mater

A Budapesti Tavaszi Fesztivál kamarazenei eseményeiből alaposan kiveszi a részét a megkapó belbecsű Uránia Filmszínház, amely plázamozik híján az a hely volt, ahol réges-rég többek közt a Hófehérke rút boszorkányán rémüldöztem, de rémlik King Kong és a nagy fehér Cápa is. Ma már persze az Uránia valami módon rátalált egy küldetésszerepre a hazai mozgófilm-forgalmazás világában, és úgy tűnik, ez az új profil szabad kapacitást és teret biztosít egyéb kulturális események befogadására is.

A Florilegium egyedi összeállítású kis kamaraegyüttes. A legfontosabb benyomás velük kapcsolatban, hogy az egyéniségek ereje dominál, mikor muzsikálnak. Együttzenélésük persze harmonikus, egységes és roppant muzikális, összhangzásuk pedig rendkívül selymes, már-már simogató, és nem csak akkor, mikor a művészeti vezető, Ashley Solomon a színpadon van. Persze, mikor ott van, az nagyon jó. Ez így volt már Vivaldi Salve Reginájában is, és aztán a két Pergolesi-fuvolaversenyben különösen. Historikus hangszerének lágy, mégis fényes hangszíne fület gyönyörködtető, játéka hajlékony, szabad és nagyon magabiztos.

A neves énekesek közül a koncert első részében Emma Kirkby volt az, aki igazán mély benyomást tett rám, ugyancsak a már fentebb említett Vivaldi-műben. Gyönyörű, fényes, tiszta szoprán birtokosa, nehezen felejthető élmény volt őt hallani és látni.

Michael Chance kontratenorja nem az a súlytalan, testetlen, mégis adott esetben szép hang, melyet e hangfaj képviselőitől gyakran hallunk. Érezhető teltsége, színe és formája van a megszólaló vocénak, mely selymes, nagyon szép orgánum, ugyanakkor egy pillanatra sem nehezedik el. A Stabat Mater adott pillanataiban (pl. a Qua moerabatban) rugalmas, pergő és virtuóz. Emma Kirkbyvel együtt énekelve pedig előzékeny, de jelentőségét és hangsúlyát mindvégig biztosan őrző előadói hozzáállás az övé.

Amiről nehéz számot adni, az a hangverseny aurája, hangulata. Ez nyilván adódik valamelyest a helyszín különlegességéből is; az ember hajlamos úgy érezni, hogy e barokk zenei ívek tökéletes összhangban táncolják körül az Uránia keleties cirádáit. De az élmény javarészt adódik a muzsikálás könnyed keresetlenségéből épp úgy, mint a mögötte láthatatlan alapként meghúzódó szakmai felkészültségből, stílus- és korismeretből. A majd kétméteres, különleges hangszerét dédelgetve megszólaltató lantművész egy-egy mosolya ugyanúgy hozzáad valamit a végelszámoláshoz, mint Solomon az egészt összefogó odaadása és gondoskodása. És főképp megemlítendő a korszak zenéjének mély szeretete és tisztelete, mely vélhetőleg a terem minden szegletében ugyanazon a hőfokon volt érezhető.