Törökkori történet a szerb háborúban (Erkel: Brankovics György)

2010. április 1.
Thália Színház

ERKEL: Brankovics György

Sándor Árpád, Covacinschi Yolanda, Bardon Tony, Szakács Levente, Daróczi Tamás, Szilágyi János, Naphegyi Béla, Mányoki Mária, Bancsov Károly, Mányoki László
A Kolozsvári Magyar Opera Zenkara, ének- és Balettkara
Karmester és rendező: Selmeczi György

Idegenlégiós tábor, zsoldos egyenruha, gépfegyver, pisztoly, sziréna, megvakítás, puskaropogás, kivégzés és sok egyéb kellék, ami egy embertelen háború és kíméletlen népirtás kelléke. Mindez megjelenik a színen a XV. században játszódó Erkel-operában, az 1874 májusában, a Nemzeti Színházban bemutatott Brankovics Györgyben. A dalművet a Kolozsvári Magyar Opera társulata hozta el a Tavaszi Fesztiválra.

Mint ismeretes, nemzeti operajátszásunk megteremtője a Szamos-parti városban zongoraművészként és zenepedagógusként kezdte pályáját, emlékét ápolandó a vendégtársulat a zeneszerző valamennyi dalművét szinte folyamatosan repertoáron tartja. Így legalább a határon túl ma is elevenen él Erkel zenei hagyatéka. Nálunk az operakedvelők körében oly népszerű és megfizethető áron látogatható, róla elnevezett színházból pedig - életveszélyes állapotra hivatkozva - 2007 óta kirekesztették a közönséget. Érdekes, hogy az azóta is ott próbáló művészek a vészkiáltások ellenére is biztonságban vannak... Ki érti ezt? Az illetékesek korábban többször is elhangzott ígéretét bírva okkal reméltük, hogy ha nem is Erkel születésének bicentenáriumára, de legalább az épület megnyitásának centenáriumára, 2011-ben megnyílik a főváros kedvelt operajátszó helye.

Visszatérve a felvezetésre: az opera rendezője, Selmeczi György (aki egyben a karmesteri teendőket is ellátta) a múlt század utolsó évtizedében zajló, véres szerb háború idejére aktualizálta az eseményeket. Már az első színpadkép látványa is lehangoló, elsőre egy börtön, vagy koncentrációs tábor falára gondoltam, nem sokat tévedtem, hiszen a következő jelenet már egy idegenlégiós sereg kapitányának szálláshelyét mutatta. Igen, ha egy délvidéki zsoldossereg története elevenedne meg a dalműben, akár még hitelesnek is vélhetnénk a megjelenítést. De hogy a Hunyadiak korában játszódó történet miért idézte meg a rendezőben a tragikus szerb háború emlékét a múlt század utolsó évtizedéből, arra nem tudok magyarázatot találni. Van elég borzalom napjainkban untig elég, véleményem szerint Erkel zenéje amúgy sem aktualizálható korunkra, még akkor sem, ha a történet főszereplője Brankovics György, a szerb despota, aki szövetségben áll a Hunyadiakkal.

Pedig az előadást felvezető Fáy Miklós igazán kitett magáért. Öltözködésében ugyan szokott önmagát nyújtotta, ám a sokak által kifogásolt újságírói-kritikusi stílusára rövid színpadi bevezetőjében rá sem lehetett ismerni. Rokonszenvesen, közvetlenül beszélt nemzeti operajátszásunk megteremtőjéről, a "mi Erkelünk"-ről, emlékének kötelező - és a kolozsváriak által megvalósított példaértékű - ápolásáról. Tőle tudta meg a közönség azt is, hogy a dalmű jelentős húzásokkal kerül színre, így az operaelőadások utáni tépelődése helyett (vajon elérem-e az utolsó járatot vagy taxit kell fognom) a krónikás úgy háromnegyed tíz tájékán még jóéjtpuszit adhatott gézengúz fiának, aki aztán hamarosan el is aludt...

Nem úgy e sorok írója. Azon töprengtem, hogy a hatvanas évek elején dalszínházunkban is játszott opera azóta miért nem került újból a repertoárba. Még jó, hogy a rádióban is készült néhány évvel később egy felvétel. Az is elgondolkodtatott, miért csak a vendég társulat érzi kötelességének, hogy Erkel műveit folyamatosan játékrendjén tartsa. Erkel születésének bicentenáriumán miért csak a Tavaszi Fesztivál szervezői érezték kötelességüknek a magyar zeneköltő operáinak programba illesztését? De a Hunyadi sincs jelenleg műsoron operaházunkban. Köztudomású, hogy november 7-én dalszínházunk a Bánk bán eredeti verzióját mutatja be - de nem kevés ez? A Verdi- és Puccini-hét mintájára akár Erkel-hetet is lehetett volna rendezni a zeneköltő, "a mi Erkelünk" - nem az összes, hanem - legnépszerűbb műveiből.

Brankovics Györgyöt Sándor Árpád énekelte. A termetre és súlyra is nagy művész falrepesztő hangmatériával rendelkezik, mindenfajta árnyalás nélkül, csak a záró képben, haldoklásakor lehetett némi érzelmet felfedezni vocéjában. Amikor fiai megvakításáról értesült, kétségbeesésében, fájdalmában is rabiátus volt, tombolt, mintegy önmagát adta, ezáltal volt a jelenetben hiteles.

Murat török nagyvezírben operaházunk jeles tenorját, Daróczi Tamást láttuk viszont. A művész hangja megkopott, halk, a magasságokkal megküzdött, de jó technikájának köszönhetően hellyel-közzel megoldotta feladatát. Előnyére válik változatlan jó megjelenése a színpadon, éppen ezért nagyon is hihető, hogy Brankovics lánya, Mara - akit Covacinschi Yolanda személyesített meg - szerelmes lett belé. A szép hangú szoprán bizonytalanul kezdett, ám később magára talált, és jeleneteiben, főleg a szerelmével énekelt kettősben az előadás legszebb pillanatait szerezte a közönségnek.

Cselebi aga szerepében Szilágyi János lépett fel. Énekét ugyanazok a stílusjegyek jellemzik, mint Sándor Árpádét. Hatalmas termetével és az Oktogonig elhallatszó hangjával kiválóan érzékeltette az aga felsőbbrendűségét.

A kisebb szerepekben a vendégtársulat szólistái adottságaiknak megfelelően hellyel-közzel helyt álltak. A csekély létszámú énekkar a körülményekhez képest megfelelt.

Selmeczi György dirigálása által nem igazán lehetett képet kapni arról, miért tartották a műértő kritikusok Erkel egyik legkevésbé ismert alkotását a komponista zenei és dramaturgiai szempontból egyaránt legizgalmasabb szerzeményének. Persze ebben szerepe lehet annak is, hogy a Thália Színház akusztikai szempontból korántsem a legideálisabb operajátszó hely.

Színpadkép a Kolozsvári Magyar Opera Brankovics György előadásáról