A Tudor-kor és Arvo Pärt zenéje (Az Ars Nova Copenhagen koncertje)
2010. március 21.
Belvárosi Szent Mihály-templom
Ars Nova Copenhagen
Vez.: Paul Hillier
TAVERNER: Kyrie Leroy; Gloria a "The Western Wind" miséből
ARVO PÄRT: Most Holy Mother of God; Magnificat; The Deer's Cry; Morning Star
Karácsonyi dalok: Nativity Carols; There Is No Rose; Ah My Dear Son; This Enders Night
TALLIS: The Lamentations (I. rész)
BYRD: Agnus Dei (a négyszólamú miséből)
Idén Dánia a Tavaszi Fesztivál kitüntetett vendége, a Dán Királyi Balett, a Dán Nemzeti Kamarazenekar és a Trio con Brio Copenhagen formáción kívül az Ars Nova Copenhagen fellépése volna hivatott a dán kultúrát, az ottani zenei életet reprezentálni. A hangversenyen dán műveket nem hallottunk, de a neves és patinás kórus repertoárja így is éppen elég gazdag, egyformán intenzíven foglalkoznak reneszánsz és kortárs szerzők műveivel.
A Belvárosi Szent Mihály-templomban hallott hangverseny műsorát is ezekből a korokból állították össze, és magát a válogatást - az egyik fontos és megjegyzendő tanulságként - azonnal ki is emelném. A 16. századi angolok és Arvo Pärt művei tökéletesen homogén zenei világot alkotnak. A vokális műfajok igényeire, szokásaira, szövegeire, problémáira egyformán érzékenyen ügyelő szerzők - négyszáz év különbség ide vagy oda - hasonló kérdésekre hasonló válaszokat adnak, mégis vannak olyan eltérések, amelyik frissítik, élénkítik a hangverseny légkörét. Szóval: határozottan tetszik a műsor, azt pedig külön értékelem, hogy nem ragaszkodik egy naptárban behatárolható egyházi ünnephez, nem köti magát liturgikus béklyóba, de egy Kyriével kezdenek, és egy Agnus Dei az utolsó szám. Rend a lelke...
Tehát a dán vendégek angol és észt műveket énekelnek. Nem érzem, hogy ez magyarázatra szorulna, de azt talán érdekes tudni, hogy az a dorchesteri születésű, angol Paul Hillier, aki már nyolc éve az Ars Nova karnagya (korábban pedig a Hilliard Ensemble egyik alapítója volt) évekig vezette az Észt Filharmónia Kamarakórusát, ahol volt alkalma elmélyülni Arvo Pärt munkásságában és sorra bemutatni a szerző új műveit. (Hadd tegyük hozzá, hogy tevékenységével 2004-ben egy rangos észt állami kulturális kitüntetést is kiérdemelt.)
Azt hiszem, az Ars Nova fő ereje a stílusismeret. Az maga, ahogy hozzáállnak. Régebben azt hittük, minél kisebb létszámú egy kórus, annál fontosabb, hogy kifogástalan hangú profikból álljanak a szólamok. Most egyre inkább úgy gondolom, hogy ez a kérdés sokkal összetettebb ennél. Az adott kompozíció követelményeihez mért, de legfeljebb tíz-tizenkét fős létszám lehetőséget ad az érzékenyebb alkalmazkodásra, az egymásra figyelésre, és ha az összhang megfelelő, akkor a volumen sem lesz kevés - gondoljanak csak a Moszkvai Patriarchátus nyolc fős férfikarának Bazilikát kitöltő grandiózus hangzására.
Egyébként az Ars Nova egyes tagjai vokális képességeik szerint nem tartoznak a legjobbak közé. (Ilyen szempontból az imént említett Estonian Philharmonic Chamber Choir egyértelműen jobb - 2005-ben hallottuk őket a városmajori templomban, vagy említhetném az elképesztő színvonalú Kammerchor Stuttgartot is.) Körülbelül úgy szólnak, mintha egy egyetemről összeválogatták volna a leglelkesebb, kottát biztosan olvasó, zeneileg felkészült és intelligens embereket. Az együtt végzett gondos hangképzés így is meglepően sok mindenre elég. Egy-egy szólam talán mattabb az optimálisnál, a voce ereje nem mindig átütő, de a hangzás kiegyensúlyozott. A legsűrűbb harmóniákban híján vannak az elemi tisztaságnak, de éppen elég pontosan intonálnak ahhoz, hogy az egyszerűbb zárlati harmóniákban sokkal nagyobb kórusnak hallatsszanak, mint amekkorák valójában.
Nem volt sorsfordító, elementáris hatású hangverseny, de egy szempontból nagyon tanulságosnak bizonyult. Az Ars Nova Coppenhagen olyan a cappella kórushangversenyt adott, ami versenyen, kórusolimpián és minősítő mozgalmakon kívül is műsorában izgalmas, minőségében figyelemreméltó, és egyértelműen zenei esemény volt. Ez az, amiért érdemes kórusokat szervezni!
