Fellobbant, megdöbbent... (Az Il Giardino Armonico koncertje)
2010. április 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Il Giardino Armonico
Maria Espada, Roberta Invernizzi, Marina de Liso, Jeremy Ovenden, Luca Pisaroni - ének
Vez.: Giovanni Antonini
HÄNDEL: La Resurrezione
Händel mindössze huszonkét évesen, itáliai tartózkodása alatt komponálta La Resurrezione című oratóriumát. A bemutató Francesco Maria Ruspoli márki fényűző palotájában volt, 1708-ban, húsvét vasárnapján. Egészen más ez a zenemű, mint a korabeli hasonló témájú ismert darabok. A történet Jézus halála után kezdődik, s nem is annyira a Megváltóval, hanem sokkal inkább az őt szerető és sirató személyek lelkiállapotával ismerkedhetünk a bő két órás muzsika hallgatása közben. Világi oratóriumról, ha úgy tetszik, operáról van itt tehát szó. A bemutatón állítólag pompás díszletekkel, s a kor szokásaihoz képest igen nagy létszámú zenekarral nyűgözték le a közönséget. Az együttest pedig nem kisebb személyiség, mint Corelli mester vezényelte.
Händel muzsikája lenyűgöző. Ez az oratórium tulajdonképpen nem más, mint az emberi érzések zseniális ábrázolása. Az öt szereplő (az Angyal, Mária Magdolna, Kleofás, János és Lucifer) arról mesél, miféle érzelmeket élnek át Jézus halála, majd feltámadása kapcsán. A "jók" végtelen szomorúságát és gyötrelmét, a reménybe vetett hitét, majd határtalan örömét, a "rossz" szenvedélyes gonoszságát egyaránt zseniálisan öntötte hangokba a szerző. A hangszerelés elképesztő ötletessége, az érzések, hangulatok lefestése, a történetek ábrázolása, a percről percre változó érzelmi hullámzás olyan elképesztő töménységben éri a hallgatót, hogy talán nem is fogható fel első hallásra minden maradéktalanul. Egyik ámulatból esünk a másikba.
Azt hiszem, az Il Giardino Armonico nem a legjobb formáját nyújtotta pénteken este. Csak hát a helyzet az, hogy ezek a muzsikusok akkor is elképesztő színvonalon zenélnek, amikor nincsenek a legjobb formában. Igen, volt néhány baki, mégis azt érezhette - s a lelkes tapsból ítélve érezte is - a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem közönsége, profik ülnek a színpadon, akiknek a kisujjában van a barokk zenélés minden fortélya.
Az énekes szólisták mindegyike nagyszerű muzsikus. Számomra a legmeggyőzőbb a Lucifert alakító Luca Pisaroni és a Magdalénát éneklő Roberta Invernizzi volt. Pisaroni oly mértékben volt gonosz éneklés közben, hogy egészen megdöbbentem, amikor a koncert végén kisfiúsan kedves mosolyt fedezhettem fel az arcán. Roberta Invernizzi pedig nem csak csodálatosan szép hangszínével, tökéletes énektechnikájával, de rendkívüli kifejezőerejével is elkápráztatott. Remek volt Maria Espeda Angyalként, mindössze néhány intonációs bizonytalanság rontotta kissé a hatást.
Giovanni Antonini határozott mozdulatokkal fogta össze a produkciót. A karmester ezen az estén furulyázott is az egyik áriában, melyben az énekes szólót két furulya, gamba és a vonószenekar kísérte. Händel egyik zseniális pillanatának voltunk itt is tanúi, bár érzésem szerint még annál is csodálatosabb ez a tétel, mint ahogyan ez most kiderült. Antoninit nézve az ember néha azon tűnődik, van-e egyáltalán csont a testében, van-e súlya, ami a földön tartja? Mozgása könnyed, szinte valószerűtlenül hajlékony. És mégis végtelenül határozott.
Életem első élménye az Il Giardino Armonico együttessel, úgy 15 éve, egy Vivaldi-felvétel volt. Egyik barátom egyszerűen csak annyit mondott rá: nem normálisak. Egy külföldi régizenész ismerősöm Miki egereknek titulálta őket, én meg azon tűnődtem, miért játssza mindenki olyan végtelenül unalmasan Vivaldi zenéjét, ha így is lehet?
Azóta persze sokat változtak. Pénteki koncertjükön megfontoltabb, higgadtabb oldalukat mutatták. Kevésbé jutott most a közönségnek az ifjonti harci lázból (hát igen, huszonöt éve zenélnek már együtt), a túlhajszolt tempókból, az időnként kissé öncélú feltűnősködésből, ezen az estén tökéletes arányban volt a szenvedély, az érzelmi telítettség, a fantázia, és a zenei alázat.
Talán nem túlzás azt állítani, hogy ez a zenekar egyike azoknak az együtteseknek, muzsikusoknak, akik alapjaiban változtatták meg a zenehallgatók elképzeléseit a barokk korszak muzsikájáról. Lehet vitatkozni az ízlésen, lehet azt gondolni, hogy néha túlzásba esnek, hogy magamutogatók. De érdemes elgondolkodni azon, mire is való egyáltalán a zene, ha nem arra, hogy fellobbantson, megdöbbentsen, fantáziát ébresszen, könnyeket és mosolyt fakasszon, sőt néha akár meg is botránkoztasson... szóval: hasson ránk.
