Vittoria! Grigolo (A Hoffmann meséi Zürichben)

2010. március 24.
Zürich
Zürichi Operaház

OFFENBACH: Hoffmann meséi

Rossz csillagzat alatt született ez a produkció.
Egy nappal a próbakezdet előtt az eredetileg felkért rendező, Thomas Langhoff súlyosan megbetegedett, Grischa Asagaroff vette át helyét.
Sikerrel, de erről később.

Még nagyobb gondot jelentett, hogy a női főszerepek alakítójánál, Elena Moşucnál 24 órával a premier előtt komoly hangszálgyulladás jelentkezett (nota bene: a Momuson orrmelléküreg-gyulladásról szóló hírek is keringenek, a hangszálproblémáról szóló információt a Zürichi Operától szereztem).
Így egy nap alatt kellett három, helyette éneklő művésznőt találni - mialatt Moşuc a szerepet játszotta. Nehezítette a helyzetet, hogy a darab 2005-ös, Michael Kay és Christophe Keck neve által fémjelzett változatát játszották (nincs Gyémántária, helyette egy eredeti Offenbach-darab, és ugyanezen felvonás szeptettje a zeneszerző által írt eredeti változatában szólal meg). Ez a verzió még kevés énekesnő repertoárján szerepel.

Az eredmény - mindamellett, hogy természetesen értékelendő mindhárom "szubsztitúciós" hölgy bravúros beugrása - felemásra sikeredett.

Olympiaként Sen Guót hallhattuk, egy éjszaka alatt tanulta meg a szólamot, először énekelte.
Talán bolond hasonlat, azt írnám mégis, az ő Olympiája inkább Blonde, semmint Konstanza.
Antonia szerepe különösen "rázós", lírából megy át a felvonás végére szinte drámai szopránba. Raffaela Ageletti inkább az előbbiben mutatta művészetének előnyös oldalát.
Riki Guy (Giulietta) megjelenése csábos, mezzója kissé éles.

Michelle Breedt (Nicklausse) nem több mint adekvát, akárcsak a kisebb szerepek alakítói.
Az est második legnagyobb meglepetése Laurent Naouri volt. Nehezen tudok manapság elképzelni egy szebb színű basszbaritont, ehhez "hozta" a figurákat.

A karmesteri pulpituson David Zinman, első alkalommal jött át a Limmat túloldaláról (hosszú évek óta a Tonhalle Zenekar főigazgatója). Noha elsősorban zenekari művek dirigenseként ismert, szívesen - főleg nyáron, "szabadidejében" - vezényel operát is. Szimpatikus volt dirigálása - alkalmazkodott énekeseihez (a szokásosnál jóval lassabb tempójú Olympia-ária, nyilván segítendő Guót), ám tudott extatikus is lenni, tanulságos összevetni például a Hoffmann-Giulietta duett általa és Pretre (CG) által vezényelt változatát.

Vissza a rendezéshez.

Az elő- és utójáték (érdekes, a zürichiek inkább "ötfelvonásosnak" nevezik a darabot) a színpad előterében játszódik, egy Monarchia-korabeli kávézóban (vagy nevezzük inkább Wirtsstubenak?), amikor aztán a teljes tér megjelenik, rácsodálkozhatunk Bernhard Kleber díszletére: kutatólaboratórium, avagy parti-színhely, Olympia egy üvegkalitkában emelkedik a színre, a színpadot hatalmas, fényvisszaverő paravánok-falak szegélyezik, melyek, ha kell, ajtóként is működnek.

Asagaroff - talán a kontrasztok kedvéért - fokozottan hangsúlyozza a komédiási elemeket, a korrekt vokális alakítás mellett zseniális Martin Zysset (Frantz) színészi játéka.
Csak azt az 1993-as bécsi Serban-rendezést tudnám feledni...

S akkor az első számú felfedezésről, sőt, számomra revelációról.

Kaptam privát vonalon már eddig is hideget-meleget, akkor tehát le is írom: Vittorio Grigolo talán Domingo-utód lehet.
Domingo korai felvételeit - akár a hatvanas évek legelejéről - hallgatva Grigolo hangszíne emlékeztet idősebb pályatársára, megjelenése úgyszintén.
A Tubuson, vagy a tenorista saját honlapján hallgatható zenei részletek nem tükrözik a voce mai állapotát - erősebb, izmosabb (noha persze még mindig karcsúbb, mint Domingóé), nem véletlenül kacérkodik Pollionéval.
Gyönyörű színű ez a hang, zsebkendőnyi területen játszik a dinamikával - jut eszembe, a fiatal di Stefano is felrémlett - izzó szenvedély van éneklésében, alakításában. Csak abban bízok, nem ég ki korán, nem jut oly sok pályatársa, így például Villazón sorsára.