Ha egy újonnan alakult kamarazenekar hivatalos bemutatkozásának alkalmából éppen Vivaldi agyonhasznált opusát választja, a leendő hallgatóban joggal merül fel a gondolat, hogy hátha azért, mert valamiféle eddig még nem hallott elképzelése van a műről, amit feltétlenül meg akar osztani közönségével. Más mentséget legalábbis nem igen tudok elképzelni.

Csináljunk operát (A kis kéményseprő a MÁO-ban)

Sok-sok ilyet kell csinálni! Talán a patinás Magyar Állami Operaházban, de mindenhol máshol is. Profikkal és amatőrökkel, énekesekkel és gyerekekkel, Britten zenéjével (vagy Steiner Béláéval), és persze másokéval.

Ismétlőkonczert (Az Operaház 1884. szeptember 27-i nyitóelőadásának műsora)

Nagy óhajtást kelté bennünk a nagy ünnep újdonász megköszöntése, mellyben a nagyközönség öröminek kedvére az egykorú Sugár út maga is változhatott nézőtérrül, befogadván a mindennemű szépségre éhezőket.

Határozottsága bizonyára önbizalmából, önbizalma alighanem tehetségéből fakad: Berezovszkij tud zongorázni. Aki ilyen tempónál is képes ennyire kiegyenlítetten, biztos kézzel játszani, arról nem is érdemes egyebet összehordani. Zongorázása mentes minden felesleges sallangtól, manírtól, szemfényvesztéstől.

Volt már róla szó: a Pannon Filharmonikusok hangversenyeit igyekszem kiemelt figyelemmel követni, és az utóbbi hetek történései – enyhén szólva – sem tettek közömbössé. Nagyon remélem, hogy Pécsett folytatódik a szívós és kemény munka. Ha pokolra is kell érte menni, jár nekik a siker.

Már sokan és sokszor leírtuk: legnehezebb azt megfogalmazni, amikor valami nagyon jó. Könnyű a hibákat ecsetelgetni, a csúnya és hamis hangokat kifogásolni, a zeneietlen megoldásokat felemlegetni, neheztelni az együttes nehézkes, vagy stílusidegen hangzása miatt. Nos, ezen az estén semmi effélében nem volt részünk.

Az ajtó közelébe érve visszafordultam, s csodálatos látvány fogadott: a zenekar tagjai nem rohantak az öltözőbe, a színpadon kisebb csoportokban gratuláltak egymásnak, vagy éppen egymást átkarolva ünnepelték a koncert szépségét, sikerét. És egyszerre csak azt láttam, hogy az önfeledten örülő vonósokkal együtt mosolyog, ünnepel a színpadon az est szólistája, Lisa Batiashvili is...

Higgyünk a zsűrinek, hogy most ők voltak a legjobbak, de bennem mindig ott motoszkál a kisördög, hogy nem maradt-e a „futottak még” névsorban olyanok, akik sokkal többre érdemesek, mint egy zenei verseny elő- vagy középdöntője.

Mahler, Krása, Sollima, Mahler, Fischer

A Mahler Ünnepen sem halljuk a mester több művét, mint egyébként, és ezt akkor is fájlaljuk, ha Fischerék műsorpolitikája rendszerint pótolja a réven, amit elvesz a vámon. Idén a szerző hatodik ("Tragikus") szimfóniája mellett a nevezetes theresienstadti gyermekoperát, és egy Giovanni Sollima-ősbemutatót is kínált a Fesztiválzenekar.

Az évadnyitó Figaro házassága ugyan elég régi produkció, számos előadó megfordult már Galgóczy Judit rendezésében, de még sosem fordult elő, hogy az öt főszereplőből négyen világszínvonalat nyújtottak volna. Az ünnepi apropóból a rendezést is sikerült leporolni, néhány apróbb változtatást belecsempészni az előadásba.

Grúz mester a „Szent Hegyen” (Kancheli az Arcus Temporum Fesztiválon)

A szervezők megőrizték a nemes hagyományt, amire a cím (Időívek) utal, ezúttal is egy klasszikus szerző és egy kortárs mester műveit helyezték egymás mellé. Idén a választás J. S. Bachra és Giya Kanchelire esett.

Az ősbemutató idején a Pécsi Egyházmegye 901 éves fennállását ünnepelte. S most – 99 esztendővel később – az immár ezeréves pécsi püspökség Mahler grandiózus szimfóniájával látta méltónak megünnepelni a ritka jubileumot. A kicsit szegényes műsorfüzet magyarázkodott is egy sort emiatt, viszonylag kevés érvet felsorakoztatva. Ha az okokról már nem érdemes vitát nyitni, azt örömmel regisztrálhatjuk, hogy ezúttal hetedszer hangzott fel Magyarországon a VIII. szimfónia, s a legelső alkalommal vidéken.

A Corvina Consort tagjai hangsúlyt fektetnek a korhű előadásmód bemutatására, ehhez kiváló zenei képzettséggel rendelkeznek, összeszokottak. Szükséges is, a 16. századi vokálpolifónia már a képzett zenészeknek íródott, hiszen annakidején a schola cantorumokban vagy a maîtrise-ekben napi több órás, éveken át tartó képzés folyt.

Kit érdekel? – Operagála a Zempléni Fesztiválon

Kis túlzással azt mondhatom, hogy családias hangulatban zajlott a romantikusnak hirdetett operagála. Lehet, hogy Sárospatak messze van a fővárostól, ám talán nagyobb figyelmet érdemelt volna a nézők részéről két ilyen kvalitásos előadó.

Amikor elindultunk második Verbier Fesztivál-látogatásunkra, nem gondoltam arra, hogy beszámolót fogok írni a Momus olvasóinak. Hiszen tavaly már részletesen leírtam a környező táj szépségeit, a fesztivál sajátos hangulatát, beszámoltam a zenehallgatási lehetőségek gazdag választékáról. Csak apró különbségnek gondoltam, hogy ezúttal más hegyeket, völgyeket és tavakat keresünk fel, s természetesen más hangversenyeken veszünk részt.

Kesselyák most nem csak rendezte, hanem vezényelte is az operát, és ez adott egy új dimenziót az estének. Egy szó, mint száz: az elmúlt 35 esztendőben a Szegedi Szabadtéri Játékok nagyon sok előadását láttam – és nagyon kevés ehhez foghatóan zseniálisat.

Veronától északra (Aida a Margitszigeten)

Húsz év után újra Aida a Margitszigeten! A debreceni produkció legnagyobb erénye Viktor Rizsakov lebilincselően konzekvens és szabadtértől szokatlanul alapos rendezése, mely ékesen bizonyítja, hogy a klasszikus formákat nem felrúgva is lehet modern és egyben értékes rendezést produkálni.

Az énekesek közül egyedül Tokody Ilonát említeném meg név szerint. Még ilyen körülmények között is „átjött” az a finomság, szenzitivitás, amit művészete legnagyobb erényének tartok, még így is hallatszott elegáns frazeálása, dinamikai árnyalatokra való törekvése.

Ismeretlen ismerős (Donizetti Maria di Rohanja Bécsben)

A művet most bemutató Opernwerkstatt Wien szívesen játszik efféle operacsemegéket, két éve Verdi A kalóz című művét, tavaly Puccini előtt tisztelegve az Edgart adták elő. Az idei Donizetti-premier zeneileg alapvetően igen sikeres produkció. A legtöbb bel canto operához hasonlóan kis túlzással ehhez sem kell más, mint három igen jó énekes, amiből ezen az estén kettő és fél rendelkezésre is állt.

Az Egmont-nyitánnyal indult a koncert, s én akkor még nem is sejtettem, hogy a program fénypontjának vagyok szem- és fültanúja. Később azon tűnődtem, hogy ha ezen az estén hallottam volna először életemben a MÁV Zenekart, s nincs mögöttem például a legutóbbi Haydn-koncertjük kellemes élménye is, vajon akarnám-e hallani őket ismét?