Miquèu (vagy Michel) Montanaro különleges figura, nemcsak azért mert okcitán-francia létére beszéli a nyelvünket is, hanem azért, amit mond, és ahogyan mondja, szóval és zenével. Kompozíciói egy kicsit mindenkit olyan vagabund világvándorrá varázsolnak, mint amilyen a szerző maga.

Hogy az alma mater zsúfolásig tele volt, nem csak diákokkal, hanem a magyar zenei élet prominens képviselőivel, azt jelentette, hogy ritka esemény kezdődik: egy kiforrott művészjelölt hivatalosan is művésszé válik.

A programot 4+1 címmel hirdették, nyilván arra célozva, hogy a négy ifjú magyar szerző után, kvázi ráadásként, egy kipróbált veterán szerző új művének magyarországi bemutatóját is megkaphatja, aki kibírja addig. Ráadásul ezúttal az ifjak diplomadarabjaiból szemelgettek, és hát – valljuk be – épeszű diák vizsgán nem kockáztat. Ilyen alkalomra tisztességes, a szakmai felkészültséget bizonyító kompozíciót kell előadni.

Kőrösi Csoma Sándor királysága (Csoma – opéra cinématique a MűPában)

Ahogy mondani szokás, a legjobb rendező az élet, hiszen egyetlen forgatókönyv sem tervezhette előre azt a rendkívüli hatást, amelyet a lét és nemlét mezsgyéjét megjáró, onnan visszatérő Törőcsik Mari tolmácsolásában előadott szöveg ereje okozott.

Maga mindent kétszer mond, kétszer mond? (Dupla Kékszakállú a MÁO-ban)

Az eredetileg remeknek tűnő ötlet, hogy egy este kétféleképpen vigyék színre Bartók operáját, legalább két ponton feneklett meg: a rendezői invenciók (enyhén szólva) korlátozott számán és az énekesek teljesítményén.

Kíváncsi vagyok rá, hogy Bruckner zenéje szervesebben jelen lesz-e a jövőben a zenekar életében, mint korábban, mindenesetre a szándék – és előrebocsátom: az előadás színvonala – nagyon határozott lépésnek tűnik.

Kocsis zongorázása élet- és tetterős, már-már azt mondanám: harsány; a hallgató sosem kételkedik benne, hogy mondanivalója van, s addig el nem emeli a kezét a billentyűk felől, míg ezt maradéktalanul nem közölte velünk. Nem vész el a részletekben, a nagyobb egységek érdeklik, a hangsúlyozás elvéthetetlenül pontos, a tagolás világos és erőteljes íveket húz.

Négy nap Prágában

Zeneileg erős Rusalka a Nemzeti Színházban; felhőtlen Sevillai, majd Turandot bombameglepetésekkel az Állami Operában; ráadásnak Eliahu Inbal debütálása a Cseh Filharmonikusok élén a Rudolfinumban.

A zenekar lassú reakcióidejéért nagymértékben felel az olasz származású karmester. Úgy tűnik, D’Agostino – együtteséhez hasonlóan – kissé nehézkes egyéniség. Számára a zenekar visszahúzása nem javítandó hiba, hanem természetes közege a muzsikálásnak.

Ha egy újonnan alakult kamarazenekar hivatalos bemutatkozásának alkalmából éppen Vivaldi agyonhasznált opusát választja, a leendő hallgatóban joggal merül fel a gondolat, hogy hátha azért, mert valamiféle eddig még nem hallott elképzelése van a műről, amit feltétlenül meg akar osztani közönségével. Más mentséget legalábbis nem igen tudok elképzelni.

Csináljunk operát (A kis kéményseprő a MÁO-ban)

Sok-sok ilyet kell csinálni! Talán a patinás Magyar Állami Operaházban, de mindenhol máshol is. Profikkal és amatőrökkel, énekesekkel és gyerekekkel, Britten zenéjével (vagy Steiner Béláéval), és persze másokéval.

Ismétlőkonczert (Az Operaház 1884. szeptember 27-i nyitóelőadásának műsora)

Nagy óhajtást kelté bennünk a nagy ünnep újdonász megköszöntése, mellyben a nagyközönség öröminek kedvére az egykorú Sugár út maga is változhatott nézőtérrül, befogadván a mindennemű szépségre éhezőket.

Határozottsága bizonyára önbizalmából, önbizalma alighanem tehetségéből fakad: Berezovszkij tud zongorázni. Aki ilyen tempónál is képes ennyire kiegyenlítetten, biztos kézzel játszani, arról nem is érdemes egyebet összehordani. Zongorázása mentes minden felesleges sallangtól, manírtól, szemfényvesztéstől.

Volt már róla szó: a Pannon Filharmonikusok hangversenyeit igyekszem kiemelt figyelemmel követni, és az utóbbi hetek történései – enyhén szólva – sem tettek közömbössé. Nagyon remélem, hogy Pécsett folytatódik a szívós és kemény munka. Ha pokolra is kell érte menni, jár nekik a siker.

Már sokan és sokszor leírtuk: legnehezebb azt megfogalmazni, amikor valami nagyon jó. Könnyű a hibákat ecsetelgetni, a csúnya és hamis hangokat kifogásolni, a zeneietlen megoldásokat felemlegetni, neheztelni az együttes nehézkes, vagy stílusidegen hangzása miatt. Nos, ezen az estén semmi effélében nem volt részünk.

Az ajtó közelébe érve visszafordultam, s csodálatos látvány fogadott: a zenekar tagjai nem rohantak az öltözőbe, a színpadon kisebb csoportokban gratuláltak egymásnak, vagy éppen egymást átkarolva ünnepelték a koncert szépségét, sikerét. És egyszerre csak azt láttam, hogy az önfeledten örülő vonósokkal együtt mosolyog, ünnepel a színpadon az est szólistája, Lisa Batiashvili is...

Higgyünk a zsűrinek, hogy most ők voltak a legjobbak, de bennem mindig ott motoszkál a kisördög, hogy nem maradt-e a „futottak még” névsorban olyanok, akik sokkal többre érdemesek, mint egy zenei verseny elő- vagy középdöntője.

Mahler, Krása, Sollima, Mahler, Fischer

A Mahler Ünnepen sem halljuk a mester több művét, mint egyébként, és ezt akkor is fájlaljuk, ha Fischerék műsorpolitikája rendszerint pótolja a réven, amit elvesz a vámon. Idén a szerző hatodik ("Tragikus") szimfóniája mellett a nevezetes theresienstadti gyermekoperát, és egy Giovanni Sollima-ősbemutatót is kínált a Fesztiválzenekar.

Az évadnyitó Figaro házassága ugyan elég régi produkció, számos előadó megfordult már Galgóczy Judit rendezésében, de még sosem fordult elő, hogy az öt főszereplőből négyen világszínvonalat nyújtottak volna. Az ünnepi apropóból a rendezést is sikerült leporolni, néhány apróbb változtatást belecsempészni az előadásba.

Grúz mester a „Szent Hegyen” (Kancheli az Arcus Temporum Fesztiválon)

A szervezők megőrizték a nemes hagyományt, amire a cím (Időívek) utal, ezúttal is egy klasszikus szerző és egy kortárs mester műveit helyezték egymás mellé. Idén a választás J. S. Bachra és Giya Kanchelire esett.