"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) – I. rész

2009. november 28.
Magyar Állami Operaház

SÁRI JÓZSEF: Napfogyatkozás

Perencz Béla, Tassonyi Balázs/Sapszon Gergely, Palerdi András, Geiger Lajos, Nyári Zoltán, Kiss Tivadar, Gábor Géza, Tóth János, Hajnóczy Júlia, Schöck Atala, Kovács Annamária, Fodor Gabriella, Szüle Tamás, Szolnoki Apollónia, Váradi Zita, Asztalos Bence, Gémes Katalin, Cser Krisztián, Sánta Jolán, Clementis Tamás
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Hamar Zsolt

Világfi volt.

Budapesten született 1905-ben, majd tizenéves korától – nem mindig önszántából – bebarangolta az egész világot. Ausztria, Palesztina, Franciaország, Németország, Szovjetunió, Portugália és Spanyolország voltak a cikkcakkos pálya legfőbb állomásai, mígnem a II. világháború vége felé Angliában landolt, ahol viszonylag tartósan sikerült kikötnie. De addigra aprólékosan bejárta a Földet, a vad Kaukázusban éppúgy megfordult, mint a kies Északi-sarkon (egy Zeppelin-expedíció tagjaként), s a kalandos hírű Francia Idegenlégió is sorai közt tudhatta. Négy ország börtönét járta meg, Francóék még halálra is ítélték, de valahogy megúszta. Memoárjában valami olyasmit írt erről, hogy "börtönbédekkerében" az angliai Pentonville kényelmes fogházát háromcsillagosra értékelte, és ez jelentékenyen hozzájárult a végső haza megválasztásához.

Szokatlanul soknyelvű alkotó volt. Kezdetben magyarul, majd németül írt, de a legtöbb alkotása angolul látott napvilágot. Franciául, oroszul és héberül is bármikor interjúképes volt, s anyanyelvén időskorában is választékosan társalgott. Legalább ennyire volt sokrétű íróként. Novella és tárca, szépirodalmi regény és filozófiai esszé, tudomány- és vallástörténeti értekezés egyaránt fűződik a nevéhez, sőt még jelentős tudományos munkássággal is büszkélkedhetett (igaz, ez utóbbit a tudomány kisvártatva áltudományosnak minősítette). Saját bevallása szerint háromszor is felterjesztették irodalmi Nobel-díjra.

Számolatlan barátja és üzletfele volt az élet minden területéről, de sejthetően ellenségeinek a száma sem volt csekély. Előbbiek táborát erősítette mások mellett (ábécében) Albert Camus, Frederic-Joliot Curie, Albert Einstein, Faludy György, Gábor Dénes, Hatvany Lajos, Ignotus Pál, József Attila, Karinthy Frigyes, Károlyi Mihály, George Orwell, Pablo Picasso, Bertrand Russel, Jean-Paul Sartre, Erwin Schrödinger és Szilárd Leó, de a sort akár reggelig lehetne folytatni.

Nagyon szerette a szebbik nemet, és sokszor volt tele nőügyeivel a sajtó. Lehetett valami igéző benne, bár – úgy mondják – az erőszaktól sem riadt vissza, ha meg akart szerezni valakit. Ugyan halála után nem csekély vagyonát az Edinburgh-i Egyetemre hagyta, az egyetem tanácsa néhány évvel később mégis lebontatta mellszobrát, mert – legalábbis így indokolták – a női hallgatók nem állhatták a tekintetét. Mindenesetre e téren is változatos élete a szép nők bűvöletében telt, és ez a bűvölet kölcsönös volt, utolsó felesége még a halálba is követte (közösen követtek el öngyilkosságot 1983-ban).

Kösztler Artúrként anyakönyvezték, a Koestler nevet még palesztinai tudósításai alatt vette föl, mert az írógépén nem volt "ö" betű.

A Német Kommunista Párt tagjaként, a Komintern költségén (ó, minő fricska!) jó alaposan körbeutazta a Szovjetuniót, melynek során sikerült teljesen kiábrándulnia a kommunizmusból. Visszatérését követően megírta a bolsevik rendszer leleplezését szolgáló egyik legfontosabb könyvet. A könyv hőse, Rubasov személye ki nem mondottan az 1938-ban kivégzett Nyikolaj Ivanovics Buharin alakjáról mintázódott.

Akkoriban Koestler még németül írt, s az eredeti munkacím Az ördögi kör volt, de az angol Jonathan Cape kiadónál már Darkness at Noon (azaz Sötétség délben) címmel jelent meg. A regény megjelenése az említett Pentonville börtönében érte, viszont szabadlábra kerülése napján már örömmel olvashatta Orwell dicsérő kritikáját is (akinek némileg hasonló témájú regénye, az 1984 ekkor még nem jelent meg). Az 1941-es, mérsékelt sikert arató angol kiadást követte a francia, ezúttal Le zéro et l’infini címmel (magyarul Semmi és végtelen). Ez viszont helyből többszázezres példányszámot ért el, s nagy szerepe volt abban, hogy a kommunista párt elbukta az 1946-os francia választásokat. A német kiadás viszont – érthető okok miatt még néhány év késéssel – a Sonnenfinsternis (Napfogyatkozás) címet viselte.

Azért írtam le mindezt ilyen részletesen, hogy az Olvasó számára világos lehessen, milyen reménytelen vállalkozásnak tűnik Koestler komplex egyéniségét és pályaívét egy egészestés színpadi műbe beletömöríteni.

* * *

A cikk címében található kérdést Koestler egyik önéletrajzi írásából idézi a rendező, de találónak érzem az egész előadás vonatkozásában is.

Sári József hosszú pályája során sokáig ódzkodott a vokális művektől, így szakmai berkekben már azzal is nagy meglepetést keltett, hogy egyáltalán operakomponálásra adta a fejét. A Koestler életét megcélzó alkotás a Sötétség délben szövegére épült, ám a német kiadás címét, a Napfogyatkozást viseli. A szövegíró Elisabeth Gutjahr Rubasov élményeit Koestlerre vetítve használta föl. (Az Operaházban az egyes jeleneteket Koestler önéletrajzi írásaiból vett részletek kötik össze – kivetítve.) A 2000-es ősbemutató Németországban, a Theater Pforzheimben zajlott, s most a Magyar Állami Operaház vette műsorára Csákovics Lajos remek magyar fordításával.

Ott kezdeném, hogy Gutjahr szövege – és ebből következően Sári operája – nem kifejezetten színpadi mű. Gyakorlatilag egy 11 jelenetből álló oratórium. Jelentősebb cselekmény nem is igazán történik benne, a 3., a Japán kávéházban zajló jelenet kivételével. (Ez viszont elsősorban szerkesztési, másodsorban előadói okokból kevéssé volt appercipiálható, de erről később.) Ennyi erővel nyugodtan operaszínpadra vihetnénk, mondjuk, akár a Máté-passiót is.

Ezzel nem azt mondom, hogy a próbálkozás eleve lehetetlen, csak azt, hogy az esemény nélküli jelenetek hosszú sora, a nagyszámú, a színpadon folyamatosan cserélődő szereplőgárda (összesen harminchárman vannak!) no meg a moralizáló szöveg figyelemmel kísérése és befogadása (feliratozás nélkül) igen-igen fokozott feladatot ró a publikumra. A komponista ezt tovább nehezítette még azzal, hogy a zenekar számára nem hagyományos kísérési szerepet adott. Az operaházi orkeszter szimfonikus nagyzenekari művekhez méltó feladatot kapott, melyben nem egyszerűen kíséri, hanem – párhuzamosan – aláfesti a színpadi hősök mondandóit. Ez lefordítva a napi gyakorlatra viszont azt jelenti, hogy számos alkalommal részben vagy teljesen elfedi a különböző kvalitású szólisták szólamát.

Napi aktuális volt még ezen a november végi estén, hogy mindezekhez társulva az egy főszereplős mű legfőbb hősét, a Koeslert alakító Perencz Bélát "torkon ragadta a vírus" (Kovalik Balázs találó mondata az előadás és a függöny előtt), s a premiert betegen, a technika (értsd: mikroport) segítségével volt kénytelen abszolválni.

De természetesen Sári József kivételesen érzékeny alkotó, s a Magyar Állami Operaház számos nagyszerű szólistával és két remek együttessel rendelkezik. Így a mű és a lehetőségek, az alkotás és a körülmények metszetében az előadás rendkívül hullámzó színvonalúra sikeredett.

(Folytatjuk)