Az elátkozott fáraólány meséje (Az Aida Debrecenben)

2009. december 4.
Debrecen
Csokonai Színház

VERDI: Aida

Szvétek László, Francesca Provvisionato, Jelena Ajusejeva, Tae Sung Jung, Wagner Lajos, Salvo di Salvo, Böjte Sándor, Gaál-Wéber Ildikó
Debreceni Filharmonikus Zenekar
A Csokonai Színház Énekkara
Maróthi György Pedagógus Kórus
Vez.: Kocsár Balázs

A debreceni Csokonai Színház legújabb produkcióját bő egy hete, november 27-én mutatták be. Az előadással jóval a debreceni bemutatót megelőzően, még a nyáron, a margitszigeti előpremieren ismerkedhettünk meg. Viktor Rizsakov nagyszerű rendezéséről olvasóink már akkor értesülhettek. E mostani írást egyrészt a helyenként változó szereplők, a kőszínházi helyszín indokolja, no és az, hogy megerősödött a produkció egy olyan művészi vonulata, melyről feltétlenül be kell számolnom. Ez ugyanis nem mindennapos esemény.

Az opera története megszokottan Aida és Radames tragédiájáról szól. Ez rendezéstől és a főszereplők művészi kvalitásaitól függően általában vagy az etióp rabszolgalány és/vagy az egyiptomi hadvezér dominanciájában, esetleg a kettő koherenciájában mutatja be Giuseppe Verdi remekét. A debreceniek új produkciója viszont – az amúgy kiváló rendező szándékától függetlenül – inkább Amneris végtelenül szomorú történetét mutatja be. E cikk inkább esettanulmány arról, hogy egy kiemelkedő képességű előadó miképp tudja "megfordítani" az eredeti cselekmény menetét.

De elébb lássuk a többieket. Viktor Rizsakov rendezését most nem elemezném részletesen. A nyári színrevitelhez képest minimális változásokat általában a megváltozott helyszín indokolta. Jóval kisebb tér, jóval intimebb távolságok, kamaraszínházibb beállítások. A bevonulási induló trombitásai az árokba kényszerültek, a balettkar és a kórus létszáma némileg csökkent, de mindez csak erősítette a dráma rendezői megközelítését. Rizsakov alkotása továbbra is az utóbbi évek klasszikus operáinak egyik legkonzekvensebb és legkorszerűbb megvalósítása.

A címszerepben a fiatal Jelena Ajusejevát üdvözölhettük. Az orosz szoprán elfogódottan kezdett. Első színrelépésénél (az Amneris–Aida–Radames hármasban) intonációs bizonytalanságokkal indított, de az I. felvonás végi áriájára ("Ritorna vincitor") teljesen magára talált. Alakításának kulcsa, hogy a fáraó lányának rabszolgájaként is megőrzi büszkeségét, s még Amnerissel vívott drámai kettősük után is maradt optimizmusa a boldogság eléréséhez. Ez paradox módon leginkább a másoknál elhalóan szomorkás utolsó jelenetben, a sírkamrában következik be. Ott már senki sem veheti el tőle szerelmesét. A Nílus-parti jelenet emberpróbáló nagyáriáját ("Qui Radames verr’a!...") imponáló üzembiztonsággal győzte. A rendezés nagy ötlete, hogy végső elbukásuk pillanatában a hősök egyesével leveszik fejfedőiket. A záróképben ott áll előttünk az etióp rabszolgalány gyönyörű, aranyszőke hajzuhataggal, ami persze cseppet sem kisebb anakronizmus, mint a távol-keleti Radames mandulavágású szemei, de valahogy egy pillanat alatt egyetemes szintre emeli a máskor oly lokális drámát.

Párját ugyanis a koreai Tae Sung Jung alakította. Róla nyáron már alaposan leszedtem a keresztvizet. Mesterségesen sötétített éneklése nazálisan csúnya és matt hangot eredményezett most is, de az idő haladtával (tán épp, mert fáradt) fokozatosan lemondott erről a természetellenes hangképzésről. Az este végére egészen szép megoldásokat produkált, igaz, mi is hozzászokhattunk a szokatlan hangszínhez.

Rögzíteném még, hogy az Amonasrót éneklő olasz Salvo di Salvo szerepeltetése továbbra is értelmetlen luxus, főleg mert – hangi kvalitás híján – egyáltalán nem képes a szükséges drámai hatást megjeleníteni. Ez annál is érthetetlenebb, mert a színház ugyanakkor rendelkezik a feladathoz szükséges minőségi hősbaritonnal a veterán Wagner Lajos személyében, aki így kénytelen a számára kényelmetlenül mély fekvésű Ramfis szólamával beérni.

Az előadás Kocsár Balázs keze alatt a nyárihoz képest új színekkel gazdagodott. Akkor elsősorban a lírai vonalat dicsérhettem, most viszont az opera expresszív jelenetei is kellő súllyal szólaltak meg. Összességében perfekt zenekari játék és – hazai viszonylatban – igen-igen minőségi muzsikálás valósult meg ezen az estén.

De az est értelme mégsem e minőségi muzsikálás, még csak nem is a kiemelkedő rendezői munka volt. Amneris – sokszor háttérbe szoruló – szerepét ezúttal Francesca Provvisionato énekelte. Indulásképp szögezzük le, hogy Provvisionato hanganyaga a szólamban eddig megszokottnál könnyebb. Kiegyenlített mezzoszoprán voce, amelyről eddig úgy hittük, hogy inkább a líraibb feladatok megoldására alkalmas. Már a Margitszigeten meglepetéssel konstatálhattuk, hogy mindezek ellenére Amneris szerepében szokatlanul összetett képet kaptunk az egyiptomi fáraólány alakjáról. Blikkfangosan fogalmazva: Provvisionato egyszerűen "ellopta a show-t" a klasszikus hősöktől, s ez a debreceni, kőszínházi előadáson hatványozottan így volt.

Ez az Amneris nem a hagyományos, megközelíthetetlen királylány aspektusából indít. Nem egy bálvány. Provvisionato fáraólánya felettébb közvetlen teremtés, akitől dévaj mozzanatok sem idegenek. A legelső jelenetben pajkosan becserkészi az Aidáról ábrándozó hadvezért, aki a románc ("Celeste Aida") végén így döbbenten szembesül az uralkodó lányának elsöprő rajongásával.

Ugyanezzel a lazasággal indít a második felvonás, Amneris örömmel vesz részt szolgálólányai huncutkodásában, s a hagyományos núbiai rabszolgatánc ezúttal bizony erotikus felhangoktól sem mentes. Ami másoknál pusztán egy szép zenei elem esztétikus megszólaltatása ("Ah! Vieni, amor mio, m’inebria, Fammi beato il cor!"), az nála az olvadó szerelem bizonyítéka. Provvisionato elképzelhetetlen finomsággal indítja e fantasztikus dallamívet, s technikai szempontból a legnehezebb megoldást választva, szinte végig egy levegővel intonálja.

Aida megjelenésével az ezt követő kettősükben Amneris-Provvisionato inkább a figura emberien cseles arcát mutatja be, amint kiszedi a rabszolgalányból féltve őrzött titkát. Valahogy még ekkor sem tekinti őt valós ellenfélnek, csak akkor, amikor a Nílus-parti jelenet végén egyértelművé válik számára is, hogy Radames viszonozza Aida érzelmeit.

Ekkor Amneris megindul a lejtőn. Elvesztve fejét (gyönyörű parókáját), büszkeségét porba alázva könyörög Radamesnek, hagyja el etióp vetélytársát és térjen vissza hozzá. A hadvezér önsorsrontó konoksága láttán teljesen összeomlik. Gyötrődése a Radames-ítélet alatt, majd ezt követő átkai az előadás legtragikusabb pillanatait eredményezik. Provvisionato itt bizony nem takarékoskodik a hanggal, és maximális erőbedobással "hozza" a hagyományos Amnerisek drámáját. Az indítás könnyedsége a finisbe érve jóval nagyobbat üt.

Provvisionato alakítása számos ponton Rizsakov rendezői újításaira épül. Ugyanakkor ő nem egyszerűen elfogadta, hanem beépítette saját koncepciójába, és így hatásban megtöbbszörözte azokat. Mindehhez járult páratlanul igényes zenei megvalósítása és nagyszerű szövegmondása is, ami persze – anyanyelve lévén – nála evidencia.

E kiemelkedő produkció következtében viszont a debreceni publikum új aspektusból szemlélheti Verdi operáját decemberben és januárban még nyolc alkalommal. Mindenkinek szívből ajánlom.