"Miért nincs az ember sosem a győztes oldalon?" (Sári József: Napfogyatkozás) - II. rész

2009. november 28.
Magyar Állami Operaház

SÁRI JÓZSEF: Napfogyatkozás

Perencz Béla, Tassonyi Balázs/Sapszon Gergely, Palerdi András, Geiger Lajos, Nyári Zoltán, Kiss Tivadar, Gábor Géza, Tóth János, Hajnóczy Júlia, Schöck Atala, Kovács Annamária, Fodor Gabriella, Szüle Tamás, Szolnoki Apollónia, Váradi Zita, Asztalos Bence, Gémes Katalin, Cser Krisztián, Sánta Jolán, Clementis Tamás
A Magyar Állami Operaház Ének- és Zenekara
Vez.: Hamar Zsolt

Kovalik Balázs, a Magyar Állami Operaház művészeti vezetője, s egyben a produkció rendezője a magyar operalátogatókról elég bántóan nyilatkozott a darab műsorfüzetében: "Nyilvánvaló, hogy a publikum nem fog »tódulni«. A hazai operaközönséget sajnos nem igazán érdekli az újdonság."

Ez utóbbi kategorikus kijelentéssel vitatkoznom kell. A budapesti publikum hozzáállása természetesen nem hasonlítható egy német kísérleti színház (amúgy maroknyi) törzsközönségének eltökéltségéhez, ugyanakkor a hazai operabarátok az itteni körülményekhez (értsd: hagyományos repertoár-színházi múlt, "kukucska" színpad, Közép-Európa stb.) viszonyítva igenis érdeklődéssel fogadták és fogadják az új produkciókat. Az elmúlt kusza évtizedből mazsolázva emeljük csak ki Eötvös Péter, Ligeti György, Vajda János, Fekete Gyula és Gyöngyösi Levente bemutatóját, némelyiket éppen Kovalik rendezésében. Én úgy láttam, a most kicsit lesajnált magyar közönség igenis fogékonyan állt az újdonságokhoz. Mint ahogy Sári József most színre került operája (a premieren legalábbis) szép sikert mondhatott magáénak. Pedig a produkció nem teljesen szeplőtelen.

Mint a beszámoló első részében említettem, Sári (és a szövegíró Gutjahr) nem könnyítette meg a publikum számára a darab befogadását. Bizonyos jelenetekben a szólisták némelyikének nem igazán érteni a szövegét. Ezen jótékonyan segíthetne a feliratozó gép éppúgy, mint a visszafogott zenekar. Sajnos egyikre sem számíthattunk ezen az estén.

Volt viszont igényes műsorfüzet, szerkesztője Mesterházi Máté. Interjúk (szerzővel, karmesterrel és rendezővel), tanulmányok (mások mellett Mikes György, Farkas Zoltán és Márton László) és nagyszámú Koestler-idézet mellett az opera komplett librettóját is végigolvashatjuk. Ez utóbbi persze csak akkor segít, ha valaki ezt már az előadást megelőzően meg tudja tenni.

Érteni véltem Kovalik azon szándékát, hogy a megértést segítendő, a jelenetek közötti átmenetek idejére Koestler-idézeteket vetítettek számunkra. A jeleneteket elválasztva egymástól mindegyik végén lement egyfajta függöny, kizökkentve a folyamatosságból (a zene ment persze tovább), egyfajta "másodlagos síkra" terelte figyelmünket. Jóindulattal is azt gondolom, hogy ezzel legalább annyit ártott, mint amennyit segített.

Maga a színrevitel bizonyos alappontjaiban erősen emlékeztetett Kovalik tavalyi Fidelio-rendezésére. A színpadon négy - egymástól emelkedéssel elkülönített - párhuzamos síkot alakítottak ki (díszlet: Horgas Péter). A síkok között van ugyan átjárás, azaz lépcső (a Fidelióban nem volt), de ezzel leginkább csak Koestler megszemélyesítője él (ő sem mindig), a többiek csak elvétve. A szereplők mozgatása így általában vertikálisan zajlik. A többnyire üres szín (néha padok, székek, asztalok, zongora - a szöveghez alkalmazva) benépesítése/beépítése a jelenetek közti "csukott" szakaszban zajlik. A rendezés nagy nyilvánosságot kapó eleme a krokodil, a zsarnokság hüllője, mely az elnyomás színpadi jeleneteit színesíti, de nem járul hozzá jelentősebben a mű értéséhez.

Kovalik sokszor él a filmes vetítés eszközével, olyannyira, hogy időnként videoklip-érzés keríti hatalmába a nézőt, akit ezzel a rendező megint csak ki-kibillentett a zene, a dráma sodródó folyamatából.

Sári operája ott szólt igazán nagyot, ahol a szöveg feszítettsége és az énekesek előadói felkészültsége egyaránt magas szintet ért el. A darabon lineárisan haladva elsőként a 4. jelenet (Az ökörszem) sikerült igazán hatásosan hátborzongatóra. Ebben búcsúzik az élettől József Attila (Geiger Lajos) a "Talán eltűnök hirtelen" kezdetű verssel, s itt találkozunk a dadogós, macskákat öldöső, rémálmaival viaskodó forradalmár kis Lőwyvel (Kiss Tivadar). A másik ugyanilyen mély hatást kiváltó jelenet a 8. (A kihallgatás), melyben a kitartóan szadista Funkcionárius (Gábor Géza) beismerteti a Párthoz hű Otto Katz-cal (Nyári Zoltán) az el nem követett bűnt. Itt az értékelésben nem lehet elvonatkoztatni attól, hogy az említett négy énekes példásan pontos szövegmondással és megrázóan karakteres alakítással tökéletesen megvalósította a komponista művészi akaratát. Rajtuk kívül még a Németh Andor figuráját erősebb vonásokkal megteremtő Palerdi Andrást emelném ki a népes előadógárdából. A tiszta szövegmondás hiánya több szólistánál érthetetlen szintre süllyesztette mondandóját, és ebben sajnos a hölgyek jártak inkább az élen.

A főszerepben Perencz Béla énekesi teljesítményét ezen a hendikepes estén nem lenne fair bírálni. Érezhető szándéka a különc figura megszemélyesítésére olykor sajnálatosan fennakadt a betegség korlátain, ugyanakkor alapjaiban sikerült a világfi alakjának felvázolása.

A Magyar Állami Operaház Zenekara mindvégig becsületesen teljesített, ugyanakkor Hamar Zsolt beérte azzal, hogy a darab eredeti indíttatásával ellentétesen egyfajta "generálmezzofortéban" kormányozta az előadást. Ez olykor kevés volt, máshol meg sok. Úgy érzem, hogy a zenei megvalósításból némi líra és némi dráma csak papíron valósult meg.

Kovalik rendkívül hatásosan használta a mindvégig pontosan teljesítő énekkart (karigazgató: Szabó Sípos Máté), a cellajelenetben és a párizsi színen is. A korábbiakban említett két képpel együtt ebben a négy jelenetben sikerült igazán megközelíteni Arthur Koestler regényes figuráját és kalandos életét.

Koestler maga pedig odaföntről (egy csinosabb angyallal az ölében) most jót kacag maga-maga operahősi mivoltán, de ettől még erre az estére, rendezésre és zenére is nagyon igazak mondatai, s ráadásul a címbeli kérdésre is megtalálhatjuk benne a választ:

"Mi a szabadság? A lehetőség a kétkedésre, a hibázásra, a kutatásra és kísérletezésre. Arra, hogy ellent mondhassunk, bármiféle, tehát irodalmi, művészeti, filozófiai, vallási, társadalmi, de még politikai autoritásnak is."

(Fotók: Éder Vera)