Brumi koncertre megy Doktor Gerébbel (A Debreceniek a Szimfonikus Körképen)

2010. január 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Magyar Szimfonikus Körkép

Debreceni Filharmonikus Zenekar
Debreceni Kodály Kórus
Wiedemann Bernadett, Cselóczki Tamás, Cseh Antal, Palerdi András, Böjte Sándor, Wágner Lajos, Miske László - ének
Vez.: Kocsár Balázs

TÓTH PÉTER: A helység kalapácsa
STRAVINSKY: Oedipus rex

Bevezetés, melyben a Szerző töredelmesen elnézést kér az Olvasótól

Nézze el nekem a kedves Olvasó, hogy a Magyar Szimfonikus Körkép január 17-i előadásáról, a Debreceni Filharmonikus Zenekar és a Debreceni Kodály Kórus koncertjéről némileg pamfletszerűen írok. Okokról egyelőre csak annyit (azaz annyit se), hogy nem mindennapi művek nem mindennapi, igényes, komoly és színvonalas előadásának lehettünk tanúi, így a pamflet ténye nem a megszólaló művekről és nem is az előadókról árulkodik, így kéretik azt nem pejoratíve értelmezni.

I. fejezet, melyben fény derül a címben szereplők személyére

A Café Momus egyik alapítójának és legelső éveinek egyik legfőbb motorjának, gyakori és jó tollú szerzőjének sűrű koncertbeszámolói során olykor szembesülnie kellett az írással járó kellemetlen ténnyel (ti. magával az írással) olyan esetekben is, amikor az adott koncert komponistájához és/vagy előadójához valamely típusú személyes kapcsolat fűzte. A feladat elvégzése során nevezett munkatárs ahhoz a cseles megoldáshoz folyamodott, hogy e koncertekről nem a saját (e helyt becsületesen bejáratott) nevén írt, hanem felvett egy másikat. Így született Dr. Geréb, aki azután számos vitriolos (és kevésbé vitriolos) tentába mártott tollal gyártott kritikában fejtette ki amúgy áldásos és hiánypótló tevékenységét. (Hely hiányában a névválasztás rejtelmeibe ezúttal nem avatjuk be az amúgy is követési problémákkal küszködő Olvasót, majd talán más alkalommal.) Később munkatársunk sajnálatosan beszüntette momusbéli tevékenységét, de ennek előtte még gondosan jobblétre szenderítette szegény Dr. Gerébet, s a rút halál időpontja nyilván nem véletlenül következett be 2003. április 1-jén.

Beszélnünk kell röviden még másik címszereplőnkről is. Brumi (apja s anyja neve: Bodó Béla - jeles gyermekkönyv-íróról és híresen peches lapszerkesztőről van szó) jelen sorok szerzőjének kedvenc, sőt egy időben magamagával azonosított mesefigurája volt, a csetlő-botló, nyomozgató medvebocs, aki szerteágazó tevékenységei során ugyan az Erdei Élet bonyolultabb útvesztőin már kevésbé látott át, viszont a veleszületett jó szándéka sosem vitte tévútra. Talán most sem?

II. fejezet, melyben nagy sokára elindul a történet, szó esik egy koncertről, s talán kiderül az is, ha még nem világos, mi köze lehet és van Bruminak Dr. Gerébhez

Brumi egy napon felkerekedett és ellátogatott az Erdei Nagy Zenepalotába, mert ott igen jóféle koncert ígérkezett az Erdei Fonikus Körkép sorozatban. A hangverseny egy ősbemutatóval kezdődött, mely tényért Brumi helyből nagy-nagy dicsérettel illette a koncertrendező együttest (az a körképes kikötés ugyanis, miszerint legyen egy kortárs erdei zenemű a programban, csak bántóan keveseknél jut el egész félidős alkotások megrendelésére). Péter a debreceniek felkérésére (a kissé bizonytalannak tetsző bemondó minősítése alapján) ún. kórusoperát (a szerzői műjegyzék szerint viszont oratorikus hőskölteményt) komponált Sándor A helység kalapácsa című vígeposzából. A komponista a költő zseniális alapművét jelentősen meghúzta, s egynémely egyéb ismert és kevésbé ismert zsengéjéből kipótolta. A végső szöveget így összesen tizennyolc (18) dramaturgiailag (és mint később kiderült, zeneileg is) elkülönülő jelenetre bontotta.

Mielőtt a részletes elemzésre sort kerített volna, Brumi még lamentált egy sort azon, hogy vajon miért jelölte ki Péter e cselekményes opusz megszólaltatásának eszközéül egyes egyedül a kórust? A jelenetekben a tömegen kívül ugyanis még négy személy (Fejenagy, Bagarja, Szemérmetes Erzsók és A kevés szavú bíró) szólal meg, együttesen nem is keveset, akik most kizárólag az énekkar (vagy annak egyes részei) által jelentek meg. A darabot dicséretesen abszolváló (Brumi utálta e szót, de jobbat nem talált a betanulás és előadás együttes kifejezésére) Kórus minden igyekezete ellenére az eltérő karaktereket csak részben sikerült érzékeltetnie. Például az olyan zseniálisan telibe talált mondatok, mit Erzsóké ("ártatlan vagyok, mint az izé...") elsikkadtak a kollektív frazeálás finomságai közepette. Brumi elfogadható érvnek találta, hogy talán nem volt pénz szólistára, de arra gondolt, a koncert második felében közreműködő énekesek - komoly felár nélkül - akár itt is közreműködhettek volna. Megint más a helyzet, töprenkedett tovább bocsunk, ha a felkérés valóban kórusoperára szólt. (Aki fizet, az rendel, elvégre a szabályok az erdőben is szabályok.) Brumi mindenesetre bíztatná a szólóhangoktól eleddig többnyire óvakodó komponistát egy énekeses változat elkészítésére. ("Istenem, Bernadett, mint Szemérmetes Erzsók!" - szakadt ki egy vágyakozó sóhaj belőle, melyet nyomban el is fojtott, remélve, hogy nem hallotta senki.)

Brumi e zárójeles buksicsóválást követően ráfordult az elemzés kusza és hepehupás utcájára. Örömmel vette, hogy Péter a paródia eszközéhez nyúlt a mintegy bő félórás mű megalkotása során, sejtette, hogy a komponistát erre a mostanság oly ritkán gyakorolt műfajra a költő is bíztathatta - úgy bő másfél évszázad távolából. És bizony nem hátrány ennek alkalmazása, hisz így olyan lehetőségekkel élhetnek a zeneszerzők, melyek révén könnyebbé válhat a zeneművek befogadása. Macioldalról mindenképpen...

Péter komponista pedig a bevezető lendületek hangjai után nyomban belecsapott egy nem kevésbé huzatos tempójú fúgába mackónk nagy zenealkotó-kedvence, Johann Sebastian stílusában. Mert vajon lehet-e biztosabb zenei eszközt találni a medvei orrüreg-rezonáns zajkeltés (vö. hortyogás) ábrázolására, mint a fúgát? Ugye nem! A muzsika persze csak időlegesen és nem kizárólagosan csapott át ebbe a stílusba, így Brumi hamarosan Arcangelo mester és mások hangját is felfedezni vélte. Helyenként úgy érezte magát, mintha egy régi-régi Ki nyer ma?-adást hallgatna. Amikor a cselekmény eljutott odáig, hogy Fejenagy kérdőre vonja Szemérmetest (No.13 Számonkérés), a dévaj-félelmetes duett (amit persze Brumi szemtelenül végigvihogott) beazonosíthatóan egy Gaetano-cabalettára emlékeztette őt. A veszekedés-verekedés zaja olykor ütemekre felidézte benne a komponista-abbé Ferenc alkotását, aki maga írta e részről, hogy "mikor a trombita felharsan, elsőnek rohan a csatába...". S persze a vihar elcsitult (hiszen egy vihar sem tart örökké, még az erdőben sem), s utána a talján Giacomo lágy melódiái simították el gyermeki lelkének még megmaradt, s bántó gyűrődéseit. Az epilógus ünnepi fanfárjai pedig nyilván nem véletlenül emlékeztették Richard felvonásvégi diadalára.

Brumi ezt az egyveleget mégsem hallotta egyvelegnek, amit mindenképpen a zeneszerző jótékony számlájára írt. A különböző iskolák, különböző korszakok, különböző hangulatok idézetei szépen kényelmesen elváltak egymástól, mindenféle csapongás vagy stílustalanság nélkül.

Brumit azért a benne (és mindannyiunkban) rejtőzködő Geréb doktor nem hagyta nyugodni, hiszen a hallott remek, már fentebb leírt nemes idézetek mellett kicsit több péteri hangzásra vágyott volna. De végül azzal csitította el a piszkálódó ördögöcskét, hogy biztos majd legközelebb szerencséje lesz ahhoz is. Mindenesetre örömmel csatlakozott az amúgy sajnálatosan félháznyi lelkes ünneplőhöz. A közreműködők minden tapsot megérdemeltek, hiszen nagyszerűen elsajátították az új zeneművet, sőt szemmel láthatóan és füllel hallhatóan élvezték a részvételt.

III. fejezet, melyben szó esik a hangverseny második részéről is, de talán már kevésbé szövevényes formában

A szünet utáni opusz Brumi régi jó ismerőse volt. Már akkor is otthon hallgatta, amikor még csak feketelemez volt a világon, pedig az igencsak régen volt. Igen egyszerű oka volt ennek, hiszen a világjáró vagabund Igor alkotását évtizedenként egyszer tűzte műsorra az Erdei Filharmónia, ami igazán nem elég gyakori a filozofikus elmélyedéshez, amit mackó a kedvenceivel előszeretettel művelt. Az Oidipushoz ráadásul mindig vissza lehet térni, ha más kedvenceket megun a medve fia, sosem lehet eleget hallgatni.

Ezen az előadáson külön feltűnt a jócskán kibővített Férfikar csiszolt hangzása, mely a szólórészekkel mindig homogén egységet alkotott a változatos darab során. A Zenekar, éppúgy, mint az első részben, most is a helyzet magaslatán állt, pontosan kiadagolt mértékben, hatásosan és fegyelmezetten teljesítve a feladatot Balázs igényes irányítása alatt.

A szólisták ambivalens benyomást keltettek.
No igen, Bernadett! Iocaste szólama ilyen mélyről jövő talán sosem volt, a nézőtér - Brumival együtt - vele lélegzett, ami igazán nem gyakori az itteni gyakori torokbántalmas időjárási viszonyok miatt. (Lehet, hogy máskor sem az időjárás lenne a felelős?)

A címszerepben Tamás rendkívül bizonytalanul nyitott, kezdeti hangi bicsaklásait változatosan fűszerezte ritmikai tévesztésekkel. Mackónk már elkönyvelte, hogy nem tanulta meg rendesen a feladatát, amikor később érezhetően feljavult, s szomorú zárójelenetben igen kényes dolgokat is professzionálisnak tetsző módon oldott meg. Brumi valahol hallotta, hogy a tenor nem hangi, hanem idegi állapot, hát úgy tekintette a fura esetet, mint egy nagyszerű példát erre.

A kisebb, de jelentős szólamokban András (Theiresias) kellően elrettentő és félelmetes volt, míg Antal (Kreón) inkább jelentéktelen és szürke, és hát ez utóbbi nem igazán szerencsés. László veretes formában szépen tolmácsolta a narrátor mondatait, ezt a megoldást hősünk kiváltképp autentikusnak érezte, csak a mikrofont tartotta fölöslegesnek. A siker a mű végeztével ezúttal talán rövidebb ideig tartott a kívánatosnál, de ez betudható a darab komoran sötét hangulatának éppúgy, mint az előadás elhúzódásának.

De Geréb doktor persze megint nem nyugodván azért tovább piszkálta Brumit. Azt állította, hogy a közreműködők kiváló teljesítményét is rontotta a hangverseny szervezési előkészítetlensége, ami a nézők csekélyebb számában és a műsorfüzet hiányában nyilvánult meg. Még a szólisták neveit is csak a bemondó szövegéből tudhatták. Brumi ennél megengedőbb volt, ő abban bízott, hogy nyilván a szervezők is okulnak ezekből a tapasztalatokból és a jövő évi Erdei Fonikus Körképen már nem fordulnak elő ilyen bakik.

IV. fejezet, a zárszó, melyben Brumi hazatér,s a Szerző újólag kéri Olvasó sűrű és megbocsátó elnézését

S most búcsúzzunk el Brumitól, hiszen a koncert végeztével ő is hazatért jó meleg barlangjába, még hosszú-hosszú ideig rágódva a hallottakon, ami megint csak azt jelzi, hogy jó kis hangverseny volt ez, rágódnivalóan jó. A Szerző meg ezúton kéri a szívósan kitartó, azaz megmaradt Olvasóktól, Közreműködőktől és Szerzőktől sűrű és megbocsátó elnézésüket.