A szegedi Bohémélet másik fele

2009. december 2. Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

PUCCINI Bohémélet

Rodolfo: Boncsér Gergely,
Mimi: Pasztircsák Polina
Schaunard: Réti Attila
Marcello: Geiger Lajos
Colline: Altorjay Tamás
Musetta: Vajda Júlia
Rendezte: Pál Tamás
Vez: Kardos Gábor

Egy jó könyvet szívesen elolvasunk másodszor is, lesznek dolgok, amelyek csak leülepedve, gondosabb előkészületek után jönnek át. Egy operát második szereposztásban is megnézni ennél is több, hiszen az új közreműködők óhatatlanul új szemszögből mutatják meg a művet. Sajnos Szegedre utaznunk mégsem olyan egyszerű, nem lehet mindennapos költség és fáradság, de most mindenképpen ott akartunk lenni, és nem csak az előbb írtak miatt.

Egy másik szemszög előnyei például most szó szerint is érthetők. Ahogy előző beszámolómban írtam, az oldalpáholyból kényelmetlenül kihajolva is, legfeljebb a színpad baloldali két harmadát láthattam. Éltem a gyanúval, hogy így fontos dolgok is kimaradhattak. Úgy gondoltam, ha most a bal oldali oldalpáholyba kaphatnék jegyet, a két részhalmaz uniójából már teljes képet is összerakhatok magamnak.

De most van más motívum is!

Szegeden nagyon sok minden látszik változni. A másik szereposztás több énekese nem csak ebben a produkcióban, hanem általában ismeretlen – és nem csak nekem. Elsősorban Pasztircsák Polinát szeretném meghallgatni. Versenygyőzelme Genfben csak egy hívószó volt, valójában mások is szóltak, ki telefonon, ki levélben, hogy az ő Mimijére mindenképpen oda kell figyelni.
A közönségre Boncsér Gergely is jó benyomást tett, ami már csak azért is nagyon komoly dolog, mert jó hírét a színház új sztárja, László Boldizsár váltótársaként kellett megszereznie.
És még ezzel sincs vége, Marcellót szintén egy fiatalember énekli, Geiger Lajos, a Magyar Állami Operaház ösztöndíjasa.

Szóval három fiatal tehetséget hallhattunk egyszerre, és a tapasztalatok alapján ez a tehetség már több mint ígéret.

Pasztircsák Polina esetében egyértelműen. Nagyon fiatal, de szinte korlátok nélküli voce, ugyanakkor nem „tüntet” magasságokkal és manírokkal. Egyszerűen énekel, világos, minden mesterséges sötétítéstől, huhogástól, vibrálástól mentes hangon. Egy alig huszonéves hölgy esetében nehéz megmondani, mi lesz később, mikor és milyen erővel csap le a fáradság vagy a túledzettség, de mostani fellépésén nem érzem, hogy bármi is nehezére esne.
Ráadásul játéka is mesterkéletlen – és szép. Talán a melegsége, a súlya nem átütő még, de ez a szerep azt nem is kívánja, sőt, talán nem is nagyon teszi lehetővé. Bizonyára lesz még néhány türelmes éve, amit érésre, gyarapodásra, fejlődésre szánhat. Isten adjon neki szép és hosszú pályafutást.

Boncsér Gergőé sokkal bonyolultabb eset. A hang első megszólaláskor nem túl szép, és bár később bemelegedett, mindvégig az volt az érzésem, hogy az éneklés, maga a technika komoly összpontosítást és erőfeszítést kíván tőle. Hangszíne kamaszosan nyers, kissé vékony, de ami van, azzal jól gazdálkodik. Nagyon érdekes, hogy mintha az igazi magasságok jönnének legkönnyebben, és éppen az első felvonás magas c-it teszi oda olyan önfeledt erővel, és gondtalanul, amire emlékezni fogunk. Úgy gondolom, hogy az ő jövője még nem dőlt el egyértelmű biztonsággal, de szorgalmas (és óvatos) képzéssel, sok gyakorlattal – és némi szerencsével – akár nagyon nagy áttörés is lehet belőle.

Ebben a Bohéméletben Marcello is nagyon fiatal. A darab alapjellegének ez nem feltétlenül mond ellent, habár a Café Momus törzsvendégeit nem annyira a fiatalság, hanem inkább a lemondás szabadsága tartja a társadalmon kívül (és ez különösen igaz Pál Tamás rendezésére).
Geiger Lajos egyelőre nélkülözi Kelemen Zoltán baritonjának teltségét, zengő erejét, ugyanakkor kifejezetten egészséges, szép hangszínnel énekel. Nekem leginkább azért tűnt fel, mert a baritonok között nem túl gyakori ez a kantábilis készség, ez a hajlékonyság, ez a fény. És ha majd egyszer mindehhez rendelkezésére áll a megérett matéria is...

A zenekarról azért is szeretnék külön szót ejteni, mert – ahogyan már többször volt róla szó – a Szegedi Szimfonikus Zenekar képes időnként egészen jó, és néha meglehetősen gyatra teljesítményt nyújtani. Ezúttal viszont egyetlen este mutatták be mindkét formájukat. Bizonytalanság és főleg ritmikai lötyögés tette „lyukassá” a zenekari alapot – de csak az első felvonásban. Aztán mintha az öltözőben beszélt volna a fejükkel valaki (ezen az estén Kardos Gábor kezében volt a pálca). Csakhogy ilyen lelki fröccsre a két jelenés között nem volt lehetőség, hiszen csak egy rövid színpadátrendezés volt, szünet nem.

Mégis, a harmadik-negyedik felvonásra teljesen rendben lett minden, ott már olyan zenekar szólt, amilyet mindig is szeretnénk hallani. Nem tudom, mi a szűk keresztmetszet, de – úgy tűnik – a fafúvósoknál van a legkevesebb probléma. Ők nemcsak pontosak, hanem többnyire egészen szép hangon fújnak. A rezesek inkább kiszámíthatatlanok, de most végig a jobbik formájukat mutatták. Kizárásos alapon a vonósok maradnak. Sajnos gyakran szürkén, mattul és pontatlanul muzsikálnak. Mintha nem bíznának a mellettük ülőkben. Miért pont ő strapálja magát, ha úgyse szól majd jól? Lehet, hogy kell nekik egy kis idő, mire elhiszik, hogy az adott estén érdemes odaadóan játszani?
Aztán, ha jól megy minden, akkor előbb-utóbb kölcsönösen rábeszélik egymást, és egyszer csak a gyenge közepes hirtelen jó zenekarrá válik...

A színpadi látványról, a rendezésről időközben már elég sokan írtak. Hivatásosok és amatőrök elmondták pro és kontra, viszont most, hogy kényelmesen beláthattam a színpad minden csücskét, egy-két észrevétel nagyon kikívánkozik belőlem is.

fotó © Veréb Simon

A librettó egyértelműen 1830 körülre teszi a cselekményt, és én éppen ezért érzem hangsúlyosnak a padlásszoba nagy műteremablakán keresztül látszó alkony-esti, halszemoptika-szerűen torzított, jelzésszerű Párizs látképet – a körülbelül hatvan évvel később felépült Eiffel-toronnyal.

A „tévedésről” egy pillanatra sem gondoltam, hogy az lenne. Mindez csak egy határozott akcentus, megjelölése egy belső, valamint egy időtlen és arctalan külső világnak. (Pál Tamás a művészblogban bohém- és konform-világról beszél.)
A rendezés egyáltalán nem akar aktualizálni, sőt, a néhány anakronizmus (a Momus pincére kézi kalkulátoron adja össze a fogyasztást) jelentéktelenné teszi magát az időrendet. Nem érdekes, hogy melyik korban vagyunk.

Az utolsó felvonásban is van egy fontos momentum, amit a premieren oldaltakarásból nem láthattam. A műteremablak másik, túlsó oldalán most árnyékban hagyott, arctalan, kabátos és kalapos figurák gyülekeznek. A bohém létezés fenyegetettsége és kiszolgáltatottsága.

A „túloldal” nem véletlenül marad végig sötétben és részlettelenül. Az átjárás, a személyes kontaktus az „odaáttal” mindig konfliktusforrás. Benoit maga kisszerű figura, talán csak az asszonyt csalja, talán valamelyest maga is bohém, de Alcindoro már teljes egészében nyárspolgár, és feltűnése az őrségváltással menetelő katonák között a színpadi megvalósítás legkomolyabb üzenete. Maga az összeütközés nem túl jelentős. Közönséges torzsalkodás, bekiabálás, tojásdobálás, de a bohém és a konform összecsapása megtörtént.
A dráma fordulópontja így igen nagy hangsúlyt kap, eddig bohémság és szerelem, innen az elkerülhetetlen és végzetes kifejlet.