Az egyetlen, láthatatlan, ábrázolhatatlan és elénekelhetetlen örökkévaló (A kiegészített Mózes és Áron bemutatója)

2010. január 16
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

SCHÖNBERG: Mózes és Áron

Wolfgang Schöne – bariton, Daniel Brenna – tenor
Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Nemzeti Énekkar
A Budapesti Énekes Iskola Kórusa
Honvéd Férfikar
Vez.: Kocsis Zoltán

Az ószövetségi történet Schönberg operájában a legsúlyosabb dráma. Az eszme, a simaszájú, mondhatni demagóg néptribun és a plebsz háromszöge. Szikrázóan kemény, nehezen befogadható és könnyen lehangoló szocio-thriller. A kórus által megjelenített nép viselkedése ismerős és kétségbeejtő. Már az első felvonásban nyilvánvaló, hogy a tömeg az eszméből csak annyit ért, amennyire tart a kígyóvá váló bottól, amennyire megvesztegethető a fakasztott vízzel, vagy jóllakatható a mannával. A második felvonás véres látomása, az aranyborjú uralma tényleg eljön negyven nap kiszolgáltatott bizonytalanság után? És tényleg elég hozzá az, hogy a népét szerető és kiszolgálni kívánó Áron nem gondolja végig a következményeket?

A szöveg maga egyszerű, de az asszociációs tere annyira tág, a tartalom annyival több a puszta textusnál, hogy az tényleg csak operában fogalmazható meg. Az eredmény egy olyan kompozíció, amit a máshol meg nem élhető tapasztalatért hallgat meg az ember.

A zenei stílus nyilván sokaknak idegen. A dodekafónia először engem is csak Stravinsky késői darabjaiban talált meg, de a Canticum Sacrum (illetve a nagy kedvenc, a Requiem Canticles) már Schönberg halála után keletkeztek és sokkal "simulékonyabbak", mint a második bécsi iskola művei. Lehet, hogy Schönberget eleve a Mózes és Áronnal kellett volna kezdeni? Merthogy az ő sokkal szikárabb, szigorúbb stílusa ebben az operában rendkívül hiteles. Van valami kérlelhetetlen tisztaság és célratörő keménység ebben a zenei nyelvben. Nagyon mélyen hat, mondhatni üt! Ha ellenállsz, fájni fog, de a puszta meghallgatása, belátása és átélése is – hosszabb távon megerősítő és jóleső – próbatétel.

De, hogy az előadása mekkora próbatétel, azt kívülálló még elképzelni is csak körülbelül képes. A "dadogó" Mózest megjelenítő sprechgesang nem könnyebb azzal, hogy legtöbbször csak hozzávetőleges hangmagasságokat kell énekelnie. Az ilyen beszéd pontosan attól énekbeszéd, hogy az emfatikus emelkedettsége, lejtése, hangsúlyai nagyon is kiszámítottak. Fontos, hogy mikor mi és hogyan szól.

Wolfgang Schöne szép hangú bariton, szép repertoárral. Annak idején sok Bach- kantátafelvételt is készített Helmuth Rillinggel, de most kifejezetten Mózes-specialistaként érkezett. Kluttig Naxosnál megjelent nevezetes felvételén is övé a címszerep, de a Miskolci Operafesztiválon elhangzott bemutatót is ő énekelte. Méltóságteljes és megingathatatlan Mózes, és most is az volt.

A páros másik tagja sem ismeretlen. Daniel Brenna jelentősen fiatalabb a most hetvenedikben járó Schönénél, de ha ez ellent is mond a szövegnek, a drámai figurának tökéletesen megfelel. A bevezető konferansz szerint lázas betegsége ellenére vállalta a fellépést, de hangi gyengeséget nem éreztem.

Wolfgang Schöne és Daniel Brenna
fotó: Pethő Zsuzsa, forrás: MüPa

És a kórus, már megint egy egészen rendkívüli feladattal a háta mögött. Lassan röstellem, hogy állandóan túldicsérem őket. Majd még valaki azt mondja, hogy érdekeltségeim vannak, mondjuk Nemzeti Énekkar-részvényeket vettem, vagy mi. Tudom, érdektelen mentegetőzés részemről, de korábban voltak kisebb-nagyobb kifogásaim olyan monstre projektekben, mint például a Ligeti Requiem, a Szombathelyen előadott nagy Bartók-vegyeskarok, vagy a Kurtág 80 Fesztiválon hallott a Csüggedés és keresűség dalai. Ijesztő lista, és a Mózes és Áron egyiknél sem könnyebb.

Szinte lehetetlen feladat, de most minden sikerül, és az együttes tagjai eléneklik az elénekelhetetlent is.

Elképesztő munkát végzett az előadás többi közreműködője, a Honvéd Férfikar és a gyermekkar is, emellett a többi, "kisebb" szerepben is kifogástalan teljesítményeket hallottunk.

A négy szűz szerepében: Keszei Borbála, Kristófi Ágnes, Puskás Eszter, Estefán Tünde
fotó: Pethő Zsuzsa, forrás: MüPa

Körülbelül ugyanazt mondhatnám a zenekarról is, hozzátéve, hogy az együttesek kvalitásainál sokkal lényegesebbnek tartom azt, hogy a Nemzeti Filharmonikusok fontos hangversenyeket produkálnak. Érdekfeszítő, hiánypótló bemutatókat olyan művekből, melyeket valami miatt ritkán lehet hallani mifelénk. Egyikre sem lehet ráfogni, hogy kevésbé érdekes, népszerűtlenebb mű lenne. Az ok inkább a rendkívüli előadási nehézségekben rejlik, ilyen volt régebben a szintén Schönberg Gurre-dalok vagy a Debussy Pelléas.

És most még ilyenebb a Mózes és Áron, nem utolsó sorban a Kocsis Zoltán által komponált harmadik felvonás miatt.

A kiegészítés tényét komolyan respektálom, okait – így az előadás után – már értem is. Azt, hogy a kompozíció minőségét megítéljem, hogy a további előadások, netán felvételek lehetőségeit mérlegeljem, nem vagyok elég bátor. A folytatás érezhetően eltér a schönbergi előzményektől, de ez nem váratlan és nem is baj. Kocsis maga hangsúlyozta, hogy nincs mechanikusan alkalmazható recept, más lesz az ő harmadik felvonása, mint amilyet esetleg Schönberg írhatott volna.

Nos, számomra oldottabbnak és színesebbnek tűnik a folytatás. Ez önmagában nem erény, Schönberg zenéje biztosan nem szegényebb, hanem talán fókuszáltabb és összefogottabb. Kocsis nagyobb eszköztárral gazdálkodik, több mindent integrált a harmadik felvonásban, és itt nem csak a szordínós jazztrombita-hangra ("...és ha ezt a tehetséget hitvány, hamis célra használjátok..."), vagy az egy-két Bartókosnak tűnő ritmusképletekre gondolok. A harmadik felvonás – és így az egész, kiegészített opera – vége pedig ihletetten megindító, nagyon szép volt.

Hogy milyen lesz a harmadik felvonás utóélete, avagy lesz-e egyáltalán – mint már mondtam –, nem tudom. Abban vagyok rendíthetetlenül biztos, hogy az a figyelem, az az elszántság és elmélyültség, amit Kocsis erre a műre áldozott tanulás és komponálás közben, az egész előadásban – tehát az első két felvonásban is – triplán kamatozott.

Olyan előadás volt, ami nem egyszerűen árnyalta, vagy új szemszögből mutatta be a műsorra tűzött darabot, hanem sokakban teljesen új alapokra helyezte a szerzőről, vagy az egész dodekafon stílusról kialakított képet. Embereket, nézeteket, sorsokat formáló, nagy előadás volt.