"Játszott Väinämöinen ujja..." (A Lahti Szimfonikus Zenekar hangversenye)

2009. december 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Lahti Szimfonikus Zenekar
Ránki Dezső – zongora
Vez: Jukka-Pekka Saraste

VAINÖ RAITIO: A hattyúk, Op.15
SCHUMANN: a-moll zongoraverseny, Op.54
SIBELIUS: Lemminkäinen-szvit, Op.22
   1. Lemminkäinen és a sziget lányai
   2. Lemminkäinen Tuonelában
   3. A tuinelai hattyú
   4. Lemminkäinen visszatérése

Nem volt teltház. Ám ha a hiányzóknak volt jegyük, akkor bánhatják, hogy nem jöttek el, akik pedig a szünetben távoztak, még inkább sajnálhatják, hogy nem hallgatták végig a Lahti Szimfonikus Zenekar hangversenyét.
Pedig lehetett rá számítani, hogy a Sibelius-életműre specializálódott együttes lenyűgöző előadást fog produkálni a Lemminkäinen-szvitből.

Sibelius felesége, Aino Jäarnefelt révén ismerkedett meg a Kalevalával, melyből az ifjú Wagner-rajongó komponista először operát szándékozott írni. Väinämöinen története végül azonban nem készült el, a papírra vetett zenei vázlatok azonban helyet kaptak Lemminkäinen számunkra különös életútjának szimfonikus megjelenítésében.

Sibelius két történetből gyúrt egyet, amikor megalkotta négytételes szvitjét. Lemminkäinen megöli gazdáját, s anyja tanácsára menekül a lányok szigetére. Innen – átlépve a másik történetbe – Tuonelába, a túlvilágra vezet útja, itt jelenik meg a finnek mitikus madara, a hattyú, s ezek után kerül a hős holtteste a Tuoniba, a túlvilág folyójába. Ebből halássza ki anyja, miután a fésűből kicsorduló vér láttán rájön, fia már nincs az élők sorában. Az eredeti történetben Lemminkäinen már nem támad fel, itt azonban a léha életű főhős visszatér az élők sorába.

A drámai fordulatokkal, bő érzelmekkel fűszerezett, rendkívül egyszerű nyelvezettel megkomponált szvit hűen ábrázolja az északi mentalitásban rejlő kettőséget. Benne van a hideg csillogás, és a belső tűz egyaránt. A Lahti Szimfonikus Zenekar meglepő módon inkább ez utóbbiban jeleskedik. A vonósok tömör, bőven áradó, rendkívül puha hangja, valamint a fafúvók bátor, gömbölyű megszólalásai olyan keretet adnak a darabnak, melyben sokkal több szerep jut az érzelmeknek, mint a logikus történetvezetésnek.

A különféle népek hosszabb lélegzetű történeteire jellemző balladai homály általában az alkotás keltette érzelmek révén nyeri el igazi alakját a befogadókban.
Éppen ezért volt az együttes produkciója megfellebbezhetetlen: remekül ötvözték Sibelius zenéjének nyers, ősi népi vonásait az alapvetően a nyugati kultúra hagyatékán nyugvó zenei szövettel.

Akik kifejezetten Ránki Dezső kedvéért látogattak el a koncertre, most kivételesen nem bizonyultak szerencsésnek.
Egy magabiztos, határozott elképzelésekkel rendelkező, rendkívül kulturált zongoraművész és egy nyers hangú, botladozó, lemaradozó, hamiskás zenekar kényszerű szövetségeként lehet jellemezni a produkciót.

Egyikük sem akarta, és nem is tudta elhagyni egy pillanatra sem a saját pozícióját. Ránki sem ereszkedett le egy-egy közös pillanat kedvéért a kiválóságok magasából, és a zenekarnak sem sikerült egyetlen motívum erejéig sem felemelkednie a szólista szintjéig. Saraste pedig – mit sem sejtetve a második rész lendületes, határozott mozdulataiból – ekkor még csak állt ott középen, és szerencsétlen ábrázattal simogatta a levegőt a két fél csatározása között.

Pedig a zenekar ekkor már egy fokkal jobban muzsikált, mint a rövidke nyitó darabban. Igaz, a XX. század elején alkotó Väinö Raitio darabjában nehéz megfogni a zsenialitás látszatát, de azért tisztán intonálni és pontosan együtt játszani nemcsak a halhatatlanság okán lehet.

No de hagyjuk a nehéz perceket! A döcögős kezdetet bőségesen feledtette az együttes a koncert második felében, s ekkor végre megszületett a színpadon ülők és a nézőtér között az az egység is, amely miatt a zenét tekintik elsősorban a nemzetek közötti kapcsolatteremtés eszközének. A ráadásként megszólaló Finlandia már egészen úgy szólt, mintha hazai közönség előtt, otthonukban, a Sibelius Hallban játszana a zenekar.