Utolsó bálozók (Az Álarcosbál a Kolozsvári Magyar Operától)
2009. október 27.
Thália Színház
VERDI: Álarcosbál
A Kolozsvári Magyar Opera és az Égtájak Iroda közös produkciója
Pataki Adorján, Fülöp Márton, Kele Brigitta, Molnár Mária, Vigh Ibolya, Naphegyi Béla, Sándor Árpád, Szilágyi János, Molnár János, Cseterki Ferenc
Díszlettervező: Khell Zsolt
Jelmeztervező: Bozóky Mara
Karmester: Selmeczi György
Rendező: Ascher Tamás
A Café Momus minden szerkesztője, szerzője, volt és leendő munkatársa jön nekem egy sörrel. Nem egy korsóval, egy hordónyival ezért. Egész keddi nap "azon gondolkodám", miféle szörnyű bűn, ősi vétek terheli a lelkemet, hogy nekem itt most ezt. (Vesd össze. "Mir dies? Dies, Tristan, mir? – [...] warum mir diese Hölle?")
Giuseppe Verdi Álarcosbálja már önmagában is komoly megpróbáltatás egy átlagos intellektusú honfinak. Erős idegzet, harcban edzett empatikus- és állóképesség szükséges hozzá. Valljuk meg, a szentimentális, könnyfacsaró megbocsátásra kihegyezett cselekmény buta és közhelyes, a librettó szimpla tákolmány – csak a zene, hát igen, az ott tartja az embert a sorok között. Bizony, ha Verdi mester nem írt volna e darabhoz frappáns-fütyülhető melódiákat, hamar kiürülne a nézőtér. A néhai Fodor Géza egyik egyetemi előadásán a Traviata librettóját szelíd egyszerűséggel "igazi operaszöveg-ócskaságnak" nevezte, s nem akadt a hallgatók közt senki, aki vitatkozott volna vele. A Trubadúré sem jobb, kontráznának sokan – de az Álarcosbál szövege, ha lehet, egyenesen katasztrófa.
Már az alaptörténet is egy kevéssé sikerült Scribe-drámát adaptál, ehhez ragad még Antonio Somma gyermeteg fércműve. A vastag könyvek szerint Verdi igen kritikus volt a librettistáival, nem zenésített meg akármit, ám úgy tetszik, inkább az énekelhetőséget és a drámai szempontokat érvényesítette a szövegek megzenésítésekor, kevésbé azok irodalmi minőségét.
E mellé társul kárhozatul a cenzúra hajlíthatatlan ollója, mely gyakorlatilag ellehetetlenítette az opera bemutatását, legalábbis az alkotók által megálmodott formában. (Nem úgy van az, hogy egy uralkodó felszarvazza saját bizalmasát! Meg aztán: a királynét megölni nem kell félnetek jó lesz!). Őfelsége III. Gusztáv svéd királyt Riccardo bostoni kormányzóvá fokozták le a Habsburg csonkító-iskola pribékjei (ahogy a nóta mondja: The spirit of Massachusetts is the spirit of America…), nemes Ankerström gróf Renato kormányzói titkárrá szégyenült, Madame Arvidson jövendőmondóból barlanglakó vudu-papnővé alázkodott, csakúgy per’ Ulrica. A szende Amelia és a kis Oscar apródok maradtak, ahol voltak. Utóbbi jelentőségét emeli, hogy kapott egy-két hercig kuplét, előbbiét súlyosan rongálja, hogy a saját férje sem ismeri fel, ha fátyol takarja arcát.
Mindazonáltal a keddi előadás megugrotta a jelenlegi magyar operajátszás átlagszínvonalát, és ez az esti penzum körüli korábbi dohogásomat előbb kíváncsisággá, később érdeklődéssé érlelte, mely a második felvonásra időnként az elismerésig élénkült. A kolozsvári társulatról eleddig nem sok jót hallottam, mégsem kell ezer színnel megáldott fantáziámra hagyatkoznom, ha a pozitívumokat szándékozom felhangosítani.
Az Ameliát megformáló Kele Brigitta és a Riccardót megszemélyesítő Pataki Adorján énekművészek nevét mindjárt kétszer is aláhúznám, ahogy az állítmányt szokás iskolai mondatelemzéskor. Mert állítom: a szopránénekesnő reményt keltő művésznőként mutatta meg tudását, hangja telt, érett, egészséges matéria, azonban technikáján bőven van még mit csiszolni. Sok apró hibával énekel, de pár év színpadi rutinnal és egy jó énektanárral bizonyosan eltüntethetőek e foltok; s bármennyire is illetlenül hangzik, megkockáztatom, néhány plusz kiló jó tenne a hangjának.
Pataki jól képzett tenorista, orgánuma, ha nem is éppen "mutatós" portéka, de a középső és felső regiszterben kap egy szép hősi hangszínt, amiért figyelmet érdemel; lírai részekben valamelyest kevesebbet nyújt, szívesebben hallgatnám Wagner-szerepekben – hitem szerint ideális Parsifal lehetne. Kár, hogy színészi játéka tart a nullához. (Mentségére szóljon, ebben az egész társulat kiábrándítóan teljesít, az áriák többsége jószerivel vigyázzállásban, vagy ha nem imígyen, akkor félénken kivitelezett gesztusok, szégyenlős manírok kíséretében hangzik el.) A Renatót éneklő Fülöp Márton nem üti meg az előbbiek szintjét, baritonja jellegtelen, technikája közepes képzettségről árulkodik, éneklése gyakran zavaróan töredezett, drámai kifejezőkészsége a közhelyeken túl alig terjed – a tőrdöfésen kívül is akad mit megbocsátanunk neki. Nem így a mellékszereplők, kiknek produkciói közt kiválóak is akadtak: Vigh Ibolya Oscarja minden tekintetben perfekt előadást nyert, melyet ugyancsak említést érdemlő basszus-teljesítmények kereteztek Sándor Árpád és Szilágyi János címzetes összeesküvők jóvoltából; Molnár Mária (Ulrica) sápadt altja már kicsit nehezebben találta a szólamához vezető ösvényeket.
A zenekar részéről azt kaptuk, amit vártunk: Selmeczi György dirigálása célszerű és taktikus volt, az énekesek alá dolgozott, egyébre nemigen célzott. A mezítlábas hangok gyalogosan jöttek-mentek, a kotta és az esti műszak diktálta fáradtság szerint. Kiemelném azonban a hibátlanul dolgozó énekkart: ennél komolyabb megpróbáltatásokban is megállnák a helyüket. Ascher Tamás rendezése felülmúlta előzetes várakozásaimat: célratörő, átgondolt, korrekt színrevitelről kell beszámolnom, érthető jelzésekkel, híján minden feleslegességnek, zavaró körülményeskedésnek. A színpadképek egyszerűek és könnyen "működnek", a "tereptárgyak" funkciójukban az optimális szolgálatot vállalják. Semmi túlzó gesztus, semmi meddő kockázat. És semmi, amire valóban emlékeznünk kellene.
