Döbbenet és csodálat (A Tancredi a Zeneakadémián)
2009. október 26.
Zeneakadémia
ROSSINI: Tancredi
Vivica Genaux, Aleksandra Kurzak, Colin Lee, Konstantin Wolff, Ruby Hughes, Liora Grodnikaite, Arnold Schönberg Chor, Orchestre des Champs Elysées
Vez.: René Jacobs
Az örök bohém, a könnyedlelkű Gioacchino Rossini 1813-as operája, a Tancredi váratlanul nagyot szólt. Döbbenet, hogy a nagy mulattató milyen mély fájdalmak ábrázolására képes, s nem is akármilyen szinten. Döbbenet, hogy erre csak sok évtizedes, igen aktív operahallgatás után, szinte váratlanul jön rá az ember fia. Döbbenet, hogy a mai „csinált” sztárokkal agyonzsúfolt világunkban (pont egy napja kaptunk méretes Hilliard-pofont a MűPában) egyszer csak jön egy ilyen produkció. Egy felejthetetlen lecke az ensemble-játékról, felejthetetlen egyéni produkciókkal. Ellentmondás, ugye? Jókora. Hát éppen ezért a csodálat is.
Kezdjük az elején! A 21 esztendős zseni egyszer csak lepottyantott a sok buffa közé egy „melodramma eroico”-t.
„Tapsoljatok emberek a győztesnek.
Magasztaljátok dalban
Bátorságát, ünnepeljétek
Korunk hősét.”
Énekli mindezt a második felvonás közepe táján a kórus (férfikar), mintegy két órával az est kezdete után. Ekkor már túl voltunk szinte mindenen. Félreértésen és gyűlöleten, megcsalatáson és harcon, viaskodáson és csalfaságon, azaz az ármányon, és persze a szerelmen is. És végre akkor bekövetkezett a negatív hős bukása (amit onnan is tudtunk, hogy a remek basszbariton kollegiálisan nyomban beült a tanári páholyba – szurkolni a többieknek). Minden jóravaló komponista ilyenkor rázendít valami lendületes zárószámra, s a szerelmesek végre egymáséi lehetnek. Ez (eddig és ezután) Rossininél is így volt, de nem most.
Ezúttal a boldogságra még egy jó órácskát várni kellett. A szerelmes hősöknek minden akadály után még önmagukat is le kell győzniük a boldogsághoz. Mint látni fogjuk, mindez Sigmund papa előtt nyolc-kilenc évtizeddel!
Tankréd, bár megölte az ellenfelét, s hősként ünneplik, váratlanul visszavonul, magára hagyva az ünneplő világot, s benne szerelmesét. A második felvonás tizenhatodik jelenetében egyszerre hegyláncok és meredek szakadékok között találja magát: „Hol vagyok hát? Milyen szörnyűségek közé vezet a kétségbeesés? Van-e még helyzetemhez mérhető kín? [...] A természet szomorú, s elhagyatott. Mindez beköltözik szegény szívembe, s elárult szerelmem sötét gondolatait, ó, feledni nem tudom.” Lehet-e operahős ennél depressziósabb? Aligha. Rossini ráadásul e jelenet elé megrázóan elkeseredett, hangulatfestő bevezetőt tett. (Nem ez az egyetlen ilyen nagyhatású bevezető az opera során, hiszen már korábban hallottuk a börtönjelenet zenekari felvezetését az elárvult szerelmes, Amenaide csüggeteg áriája előtt. Eleddig azt hittem, a leghatásosabb börtönképet Beethoven vázolta föl a Fidelio második felvonása kezdetén, de nem.) A külső körülményeken könnyedén (?) győzedelmeskedő harcos egyszerre elgyengült a lelkével vívott csatában. A megoldást csak a megtisztító kibeszélés (tiszta pszichoanalízis, mondom) hozza majd meg kis idővel később.
Rossini eme fantasztikus remekét szerintem a kora nem igazán értette, nem igazán érthette meg. És akkor még nem beszéltem azokról az elképesztő hangszerelési trükkökről, mellyel a „pesarói hattyú” telerakta a művét. Az ütős szekció egész hangszerarzenált felvonultat, a hangulatfestő színeknek se szeri, se száma, a hangszeres magánszólók mind-mind valami mélyebb, valami izgalmasabb szolgálatában jelennek meg a színen. A zenekar pedig a romantikát jócskán megérintő effektusokban tobzódik. A 21 esztendős ifjú korát messze megelőzően teljesített, olyannyira, hogy tán meg is riadt saját magától.
De térjünk még vissza a döbbenethez és a csodálathoz!
Rossini operáját sosem mutatták be Magyarországon. A Filharmónia Kft. produkciója mégsem ezért késztetett döbbenetre és csodálatra, hanem azért, mert mindez ilyen minőségben következhetett be. Rossini ugyanis (eléggé öngyilkos módon) gyakorlatilag elénekelhetetlen operát komponált. Ez este a régi jó Zeneakadémia szűkös színpadán mégis lemezminőségű produkció született. (Az a váratlan csillagos óra, hányszor várjuk, és nem jön, majd egyszerre csak itt terem!)
René Jacobs elképesztő intenzitással vezényelte végig az estét. Nem is igazán vezényelte – amit aprócska pálcájával (vagy golyóstollával?) művelt, nem tartozik a szó klasszikus értelmében a dirigálás címszó alá. Mégis, ami megszólalt... De nem ez az egyetlen, amit sztereotípiáink közül sutba kellett dobnunk.
A címszerepben Vivica Genaux látszólag (persze miért nézzük, amikor ezt hallgatni kell?) szokatlan hangképzéssel elképesztő vibrátokat hoz létre, virtuóz futamokat perget fantasztikus motorikussággal. Gégeakrobata, de jó értelemben, s (mielőtt bárki felveti) hozzáteszem: a megfelelő vivőerő birtokában. Alténekesnő, kissé fémes, de sötét hangszínnel. Igen, ő a férfihős, a kor üdvös divatjának megfelelően.
Párját, Amenaide koloratúrszoprán-szólamát egy babaarcú lengyel kislány énekli: Aleksandra Kurzak. Nem teljesen ismeretlen, járt már a Scalában is. Csak annyit mondok: Gruberova fiatalon. Elképesztő puhaság, fantasztikus futamok, üde hangszín, csillogó koloratúrák, végtelen strapabírás.
És még mindig nincs vége! Argirio embertelenül nehéz szólamát Colin Lee lenyűgöző üzembiztonsággal teljesíti. Káprázatos cikázások két és fél oktávon belül, olykor jóval a magas C fölötti tartományban. A hangszínét mi, magyarok ismerjük valahonnét. A fiatal Réti József hangja csengett valahogy így, ilyen kiegyenlítetten, ilyen nemes pátosszal.
A kisebb szólamok gazdái (mindnek van azért legalább egy áriája és duettje), Konstantin Wolff, Ruby Hugjhes és Liora Grodnikaite is hibátlan zeneiséggel szolgálták a Mestert. Az Arnold Schönberg Kórus (férfikara) felülmúlta minden eddigi férfikari élményemet.
A szervezők az opera pazar magyar fordításával (Klukon Beatrix szép munkája) leptek meg bennünket.
S bár a szerkesztőségünkben biztos kapok ezért a fejemre, én október 26-a éjjelén letettem a voksot a 2009/2010-es évad legjobb hangversenye kategóriában.
