Amerikaiak Párizsban (Két hangverseny Párizsban)

2009. október 25.
Párizs
Théâtre des Champs-Élysées
Cleveland Orchestra
Vez: Franz Welser-Möst
DEBUSSY: Ünnepek
HAYDN: 85. (B-dúr) szimfónia
SOSZTAKOVICS: 5. szimfónia

2009. október 27.
Párizs
Théâtre du Châtelet
Orchestre de Paris
Vez: Kristjan Järvi
Richard Galliano – bandonéon
Yamandú Costa – gitár
GINASTERA: Estancia – szvit
CARRILHO: Szvit héthúrú gitárra
PIAZZOLA: Aconcagua – versenymű bandóneonra, vonószenekarra és ütőkre
REVUELTAS: La noche de los Mayas – szvit

Észak- és Dél-Amerika, két kontinens, két hangverseny, két világ. Vegyük sorjában:
Vasárnap este a Cleveland Orchestra koncertjét hallgattam meg. A Welser-Möst vezényelte hangverseny műsora – vélhetően a vendéglátók iránti tiszteletből – Debussy Három noktürnjének középső darabjával, az Ünnepekkel kezdődött. Már ekkor feltűnt a karmester és az együttes erőssége, a szólamok pontos kidolgozottsága és a hihetetlenül pontos zenekari összjáték. Annak, hogy az Ünnepek mégsem érte el azt a hatást, amelyet megszoktunk, egyetlen oka volt: a máskor oly elemi erejű induló ezúttal a szokásosnál gyorsabb tempóban szólalt meg, ezáltal könnyedebbé és – sajnos – hatástalanabbá vált. A Haydn-szimfóniában még fokozottabban érvényesültek a pontos kidolgozottság előnyei, a szólamok rendkívül plasztikusan rajzolódtak ki. Az előadást különösen a két középső tétel tette felejthetetlenné. Említésre méltó a széles dinamika, Welser-Möst a piano számtalan árnyalatával örvendeztette meg a hallgatóságot. Az utolsó tételben viszont elkelt volna egy kicsit nagyobb lendület.

Szünet után Sosztakovics legtöbbet játszott szimfóniája, az Ötödik szinte tökéletes előadásban hangzott el, a zenekar és a karmester is legjobb formáját hozta. A második tételben megjelent a zenekari virtuozitásnak az a foka, amit eddig csak Bernstein és a New York-i Filharmonikusok felvételen hallottam, sőt a középrészben még hozzá is tettek valami olyan metsző iróniát, ami csak mahleri mértékkel mérhető. A szimfónia fináléjában pedig megérezték és megéreztették a hallgatósággal a végtelen fájdalmat, amit még Mravinszkij sem érzékelt (vagy nem mert érzékelni?), s amit oly megrázóan hallhattunk néhány éve a Szentpétervári Filharmonikusokkal és Tyemirkanovval.

A ragyogó előadásnak fergeteges sikere volt, s amikor a sokadik visszahívásra Welser-Möst fellépett a pódiumra s felemelte pálcáját, egy kicsit megijedtem, hogy most valami vidám táncos darabbal agyoncsapják az emelkedett hangulatot. De a Cleveland Orchestra nem véletlenül nyerte el többször is kritikusok elismerését műsor-összeállításáért. Jó ízlésük ezúttal sem hagyta el őket, ráadásként a Nagypénteki varázst játszották el (talán felesleges is hozzátennem: ihletetten).

Persze az ember nem tud elmenekülni a végzet elől, hazafelé a metrókocsiba – mint szinte minden úton – beszállt egy harmonikás, és országhatárokon nagyívben átnyúló zagyvalék-egyvelegébe belejátszott egy Magyar táncot is...

A keddi koncerten nem az előadóművészek, hanem a zenék érkeztek Amerikából. Párizs város reprezentatív zenekarának élén az – úgy látszik, karmesterteremtésben kifogyhatatlan – észt dinasztia legifjabb (?) képviselője, Kristjan Järvi állt. Az európai zenészek kitűnően helytálltak a számukra nyilván kissé idegen zenék megszólaltatásában, s talán érdemes megjegyezni, hogy Järvi a versenyművek kíséretét is partitúra nélkül vezényelte.

A program a nálunk talán leginkább ismert Alberto Ginastera (1916–1963) 1941-ben komponált, Estancia című balettjéből összeállított négytételes szvitjével kezdődött. A rendkívül hatásosan, pregnáns ritmusokkal és kemény akkordokkal induló, alig negyedórás zene minden pillanata élvezetes, helyenként Bartókra és Stravinskyre emlékeztető muzsika. A hagyományos komolyzenei értékeket tekintve minden bizonnyal Ginastera darabja volt az este csúcspontja.

Mauricio Carrilho (*1957) 2004-ben komponált háromtételes gitárversenyét (amelynek a szerző – ki tudja, miért – a szvit címet adta) a brazíliai születésű, jazzbarát körökben jól ismert Yamandú Costának ajánlotta. Ezen az estén is Costa lépett a pódiumra, és játszotta el a versenyművet – elképesztő virtuozitással. A gitár hangját elektronikusan felerősítették, azt hiszem, ez volt az egyetlen lehetőség, hogy a teljes nagyzenekar mellett hallani lehessen a szólistát. Maga a kompozíció nem túl jelentős, semmi nem utal keletkezésének idejére. Gyakori jazzes részletei is inkább a múlt század elejének világát idézik. Feltűnően egysíkú a zenekari kíséret hangszerelése, így a legnagyobb élményt a harmadik tétel – szerencsére jó hosszú – kadenciája jelentette. A szólistát a közönség hatalmas ovációban részesítette, nem is maradt el a ráadás (becslésem szerint improvizációk egy dél-amerikai népdalra).

Astor Piazzola (1921–1992) 1979-ben bemutatott Bandonéon-versenye volt az este programjában az egyetlen mű, amelyet korábban is ismertem. A mostani, élő előadás sokkal meggyőzőbb volt, mint a birtokomban lévő CD-felvétel. A könnyűzenében jeleskedő (mert mi más választása van egy harmonikásnak?) Richard Galliano pazar bandonéon-szólói még a kissé giccses középső tétel nehézségein is átsegítettek. Ismét ünneplés, s amikor Galliano a picike bandóneon helyett „igazi” nagy harmonikával és Yamandú Costával együtt jelent meg a színpadon, a közönség már tombolt. Két ismert párizsi dalra improvizáltak ráadásként, s noha ez a produkció semmiféle komolyzenei koncerten nem kaphatna helyet, itt nem lehetett kitérni az elemi erejű örömzenélés hatása elől.

A koncert program-szerinti utolsó száma Silvestre Revueltas (1889–1940) A maják éjszakája című filmhez 1939-ben komponált zenéjének anyagából összeállított, bő félórás, négytételes szvitje volt. Az előadáshoz az Orchestre de Paris-nak alighanem egy sereg ütőst kölcsön kellett vennie, a zongoristát nem számítva tizennégyen ütötték a különféle dobokat, gongokat és dobozokat. Előzetes várakozásaimmal ellentétben kifejezetten jó zenéket, ötletes hangszerelési effektusokat, szépen szóló vonósokat hallhattunk (az általam ismert zenékből talán leginkább Morton Gould Latin American Sinfonietta-jára emlékeztetett a szvit). Aztán a negyedik tételben megindultak az addig alig szereplő ütősök. Olyannyira, hogy a kétségtelenül erősen túlméretezett tételben (a zene vagy hatszor látszólag befejeződik, majd váratlanul újjáéled hamvaiból) más hangszerek csak a legvégén jutottak szóhoz.

Talán mondanom sem kell, hogy a hatás nem maradt el. S hiába a késői óra (az addigi három ráadás alaposan meghosszabbította a programot), a zenekar is ráadásba kezdett. Ismét az ütősök indítottak, egy látszólag egyszerű kis ritmusképletet ismételgettek a legkülönfélébb hangszer-kombinációkban, majd néhány fúvós csatlakozott, aztán a vonósok, s végül – a karmester intésére – a ritmikusan tapsoló közönség. A nem egészen komoly zenei este leírhatatlan fiesztahangulatban ért véget...