A klasszika mélyén (Nemzeti Filharmonikusok / Haydn–Mozart–Beethoven)

2009. október 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Vezényel és zongorán közreműködik: Kocsis Zoltán

HAYDN: A-dúr szimfónia, Hob. I:87
MOZART: A-dúr zongoraverseny, K.414
BEETHOVEN: VII. (A-dúr) szimfónia, Op.92

Megszokhattuk már, hogy Kocsis Zoltán nem az a kockázatkerülő fajta – akkor sem az, ha zenekari hangversenyekről van szó. Előszeretettel szerkeszt olyan műsort, mely valamilyen módon eltér az idehaza megszokottól, van benne valami meglepő, valami fordulat. A kockázat innen is érthető: a magyar közönség hagyományosan konzervatív, csak akkor vevő az újdonságokra, a formabontó megoldásokra, ha kötni vagy viszonyítani tudja valamihez, csak attól a zenekartól és karmestertől fogadja el a váratlant vagy a szokatlant, akinek elkötelezte magát, amelyben hisz, akár az Örökkévalóban. A Nemzeti Filharmonikusok bérletesei bizonyosan semmivel sem jobbak vagy rosszabbak más együttesekénél, nekik is jár az új és jár a régi, jár a kitaposott út és a frissen csapott ösvény, vagyis a kettő közötti egészséges egyensúly megtalálásának lehetősége – egy koncerten és egy szezonon belül is.

Hétfő este a régen kijárt, „klasszikus” úton haladt a Kocsis vezette NFZ, ám a kisebb kitérőkről, elfeledettnek hitt rejtekutakról, melyek a muzsika legmélyére kanyarognak, így sem kellett lemondanunk. A fent említett kockázatkeresés azonban most más dimenziót nyitott meg, méghozzá a német–osztrák klasszika legjobb hagyományának terepét vette célba. Mert ha már mindenáron a Haydn–Mozart–Beethoven klasszikus triász kölcsönzi nekünk az est programját, attól még nem kell okvetlen lemondanunk az újszerűről, az izgalmasról, vagy a keresetlenről.

Egy „párizsi” szimfónia Joseph Haydntól jó kezdet, ezúttal nem a „Tyúk”, vagy a „Medve”, hanem a ritkábban felbukkanó A-dúr (megkülönböztető melléknév nélkül), amit No.87-esként ismernek sokan. Hozzá egy csinos versenymű, Mozart hasonló hangnemű zongorakoncertje – a No.12-es, csak a miheztartás és a könnyebb időbeli tájékozódás végett. Hogy e két mű hangnemük azonosságán alkothatott párt a hangverseny első felében, nyilvánvaló, és persze érthető választás, ám a zongoraverseny, minthogy Kocsis a szólista és a karmester szerepét is magára vette – s ismerve a mester Mozarthoz való közelítéseit – tartogathat nem várt fordulatokat.

A Haydn-szimfónia csakugyan jól indult, tartalmas vonóshangzással, jó tempókkal, az elvárt pontossággal és fülbemászó artikulációval, de a koncert első részéből mégis a versenymű maradt emlékezetesebb. Kocsis Mozart-játéka mindenekelőtt élményszerű: friss, lendületes, tempós. Távolról sem emlékeztet néhány kortárs pianista sokszor kissé avíttasnak, szépelgőnek, klasszicizálónak ható produkciójára. Kocsis zongorázása élet- és tetterős, már-már azt mondanám: harsány; a hallgató sosem kételkedik benne, hogy mondanivalója van, s addig el nem emeli a kezét a billentyűk felől, míg ezt maradéktalanul nem közölte velünk. Nem vész el a részletekben, a nagyobb egységek érdeklik, a hangsúlyozás elvéthetetlenül pontos, a tagolás világos és erőteljes íveket húz.

A markáns íveket nem kellett nélkülöznünk a második részben sem. Előbb egy meglepetésvendég meglepetésszerű produkciója nyert helyet és megszólalást pódiumon: a Zeneakadémia negyedéves csellistanövendéke, Farkas Olívia játszotta el egy Bach-szólószvit részletét, méghozzá remekül: példás ízléssel és arányérzékkel, tetszetős „előhang” gyanánt szolgálva Ludwig van Beethoven mozgalmas VII. szimfóniájához.

Bár összességében semmi kifejezetten meglepőt, vagy szokatlant nem hozott ez az előadás, mégis emlékezetes tolmácsolásként jegyzem fel. Elsősorban, mert a gyors tételek intenzív sodrása valósággal magával vonta a belé kapaszkodó hallgatót, ám nemhogy hajszolt tempókról nem beszélhetünk, de a darabot hallgatva úgy tetszett számomra, Kocsis az egyedüli lehetséges tempókat választotta, mintha más ritmusban nem is lehetne ezt a szimfóniát eljátszani, olyan magától értetődő volt a produkció lüktetése.
Minden tétel megformálása egyetlen széles ívre kapaszkodott, Kocsis ennek az ívnek rendelt alá mindent, akcentust, dinamikát, tempót. Ez elsősorban az Allegrettónál jelentett külön kiemelendő erényeket: nem emlékszem, hallottam volna valaha is ilyen egységesen és emellett példaadó választékossággal szólni ezt a nagyon is problematikus részt. Kocsisnál a második tétel nem a sokszor szokásos Trauermarsch-szerű vontatottságot hordozta, hanem egy fennkölten ünnepélyes, de határozott vonalvezetésű menetet rajzolt, amennyiben egyetlen nagy lendület nyomán bontotta ki a teljes ívet.
A zenekari játék is ebben az igen határozott karmesteri koncepcióban értelmezhető. A zenészek jól követték a tételek Kocsis diktálta sodrását, játékuk végig az előadás egészét szolgálta, részletszépségeket így nincs is okom kiemelni. A biztos lábakon álló klasszikus egyensúly, mely e játékintenzitás mellett is megteremtődött a szekciók között, bizony irigylendő teljesítményt jelez.