Táblás Beethoven

2009. november 8.
Zeneakadémia

Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar
Cserna Ildikó, Mester Viktória, Brickner Szabolcs, Kálmán Péter
Vez.: Kocsis Zoltán

Beethoven összes szimfóniája non-stop

Egy teljes táblás ház a Zeneakadémián már nyomasztó. Az emberek lépni alig tudnak egymástól, a novemberi zegernyéből nagykabátban, kalapban jönnek a nézők, az előcsarnokban alig oszlik a pára. A belmagasság is kevesebb, mint a Művészetek Palotájában, a térérzet – vagy inkább a hiánya – kissé zavaró. A hamarosan kezdődő felújítás erre is megoldást ígér, legalábbis a lehetőségek adta keretek között. Az egyébként nagyon szép szecessziós beltéren nyilván nem szabad változtatni, de legalább a mosdókat, és egyéb közösségi tereket a pince rovására ki fogják egészíteni. Az átépítés során a férőhelyek száma körülbelül kétszáz fővel fog csökkenni, így a széksorok is szellősebbek lesznek. Nyilván az egész kényelmesebbé válik, legalábbis azok számára, akik beférnek majd.

Az biztos, hogy a mostani non-stop Beethovenre sokkal kevesebben férnek be, mint ahányan el szerettek volna jönni. Szinte hihetetlen, hogy milyen hamar fogyott el az összes jegy. Gondolom, nem mindenki azzal a szándékkal érkezett, hogy végigülje a majdnem nyolc órányi koncertet, a szünetekben kisebb-nagyobb mértékben, de cserélődik a közönség. Persze a rendkívüli tolongásnak van más oka is, mint Beethoven és az NFZ. Amit az emberek még ennél is jobban szeretnek, az a különleges "happening", a buli! Voltam koncerten, ahol az Eroicát játszották? Hogyne, sokszor, és bár jó a memóriám, nem is biztos, hogy emlékszem mindegyikre. Na de majd erre! Ezt még sokáig emlegetni fogjuk...

Menet közben aztán kiderül, hogy nem a maraton, nem a szimfóniadömping az egyetlen különlegesség. Tanulságai vannak a hangversenynek. Akármennyire ismerem ezeket a műveket, hiába hallottam a rengeteg felvételen kívül élő koncerteken is, így egyvégtében egészen másképp működik a dolog. Másképp vetem össze, másképp értékelem és másképp élvezem a műveket. A szimfóniák között vannak népszerűbbek és kevésbé ismertek, és én még sosem láttam ennyire élesen, hogy mennyire egyenletesen ragyogó mindegyik. Szinte kényszerítenek a körülmények, hogy átfogó képet alkossak, és ne vesszek el a részletek élvezetében. Érzékletesek a hangszerelésbeli különbségek és hasonlóságok, a tánctételek jellegzetességei és így tovább. Úgy gondolom, most, egyetlen – bár fárasztó - hangversenyen többet tudtam meg ezekről a szimfóniákról, mint akárhány külön-külön alkalomból összesen.

A hatásban nyilván része van az előadói stílus homogenitásának is, bár a Nemzeti Filharmonikusok ezúttal nem teljesen a Nemzeti Filharmonikusok.

Épületbúcsúztató buli van, amit azzal az ötlettel is hangsúlyoztak a szervezők, hogy egy-egy szólamba – szimfóniánként egymást váltva – tehetséges fiatalokat, zeneakadémiai hallgatókat ültettek. Így talán kevésbé volt fárasztó a zenekarnak is, bár azért akadtak, akik így is végigjátszották mind a kilencet. Az alkalmi felállás és nyilván a fáradság is tette, hogy a zenekar a szokásosnál kevésbé volt összefogott. Jól szóltak, többnyire pontosan és tisztán játszottak, mégis, volt a hangzásban valami izgága szétszórtság.

Érdekes, de ez a legkevésbé sem zavart, sőt, mintha Kocsisnak sikerült volna mindezt előnnyé váltania. Még intenzívebben irányított, ezért izgalmasan pulzált, lélegzett az előadás.

Persze intenzívek voltak a tempók is.

Nagyon nem szeretnék vitatkozni Beethoven metronómjelzéseivel, és Kocsissal sem, aki állítólag rendkívül következetesen betartja azokat. Meg lehet szokni, sőt talán bája is van, hogy az előadás a legkisebb pihenő nélkül, kézen fogva rángat maga után, keresztül a legszebb csúcsokon és fennsíkokon. Van, ahol ez az előadásmód fényesen igazolja saját magát (például ilyen sziporkázó, sistergőn jó Nyolcadikat még nem hallottam), és van, ahol kevésbé meggyőző, gondolok az Örömóda szép, de igen kevéssé himnikus felfogására.

Ez egyáltalán nem értékmérő, hanem csupán karakter kérdése. Klemperert kimért, visszafogott tempóiért szerettük, Kocsist nyilván másért.

Például azért, mert ilyen projekteket képes keresztülvinni, ráadásul ilyen minőségben. Akivel beszéltem, mindenki azt állította, hogy a bármilyen Götterdämmerung-előadásnál is hosszabb koncert nem fárasztotta. Tanúsítom, én is érdekesnek, pergőnek, izgalmasnak találtam az egészet. A muzsikusoknak már fárasztóbb lehetett, de azt elképzelni sem tudom, hogy Kocsis hogyan volt képes végig állva és kotta nélkül végigvezényelni a maratont úgy, hogy szemmel látható és füllel hallható módon élvezte is az egészet. Fizikailag és mentálisan is emberfeletti teljesítményt nyújtott.