Vagabund est az A38-on, avagy a Montanaro-féle stresszoldó d-moll

2009. október 14.
A38 Hajó

Miquèu Montanaro – furulyák, harmonika, dob
Écsi Gyöngyi, Nagy Niké, Sebestyén Márta – ének
Ökrös Csaba, Baltazár Montanaro, Porteleki László, Salamon Bea – hegedű
Buják Andor – klarinét, szaxofon, brácsa, töröksíp
Pukkai Attila – cimbalom
Kobzos Kiss Tamás – énekmondó, lant
Vujicsics együttes
Romano Drom

Miquèu Montanaróról film készül, ennek része volt október 14-én az A38 hajón tartott Vents d’Est-koncert. Szomjas György egész estés mozit forgat, amelyen nem is csodálkozik senki, aki ismeri a főszereplőt.

Miquèu, vagy Michel különleges figura, nemcsak azért mert okcitán-francia létére beszéli a nyelvünket is, hanem azért, amit mond, és ahogyan mondja, szóval és zenével. Mert amint megjelent színpadon elmaradhatatlan piros sáljával a nyakában, hangszereivel körberakva, és elkezdett mesélni, zenélni, érezhetően csökkent a feszültség, a hallgatóság mosolygott, sőt nevetett, akkor is, amikor rémálmokról volt szó, vagy a magyarok és a cigányok viszonyáról.

Bizony, méghozzá egy tanmese keretében: mit csinálnak a különböző népek képviselői, ha egy nagy fallal találják szembe magukat? A francia, japán, német, amerikai átjut a saját módján, a magyar is megpróbálja, fejjel nekifut a falnak, de nem történik semmi. Messzebbről is megpróbálja egyszer, kétszer, de csak a feje fájdul meg. Ekkor jön a cigány, aki megénekli a nagy fájdalmat, amire már inni és táncolni is lehet, és ettől a fájdalom is elmúlik. Montanaro tanulsága: ahol magyar van, oda kell cigány is, hogy elmúljon a rosszkedvünk, és a fejünk se fájjon. Mi pedig megértettük – aki a barátairól beszél, annak nem kell kínosan vigyáznia, hogy csak a P. C. „roma” megnevezést használja. Senki sem értette félre, vagy nem sértődött meg azon, hogy a tradicionális oláh cigányzenei gyökerekből táplálkozó Romano Drom együttest cigányzenészekként hívta fel a színpadra.

Ez azonban már a koncert közepén történt, a romano nyelven előadott dalok egy újabb színt jelentettek az addigra már több dalnál is élvezett, különlegesen gazdag, nagyzenekari hangzás mellett. A Vujicsics együttesből és a Ghymes egyes tagjaiból létrejött Vents d’Est alap-formáció már évek óta részt vesz Miquèu Montanaro produkcióiban, amelyeket a francia, spanyol, magyar, délszláv, észak-afrikai, szlovák és még ki tudja hányféle népzene ihletésére készített, és amely egy élő „zenei mozaikot” alkot. Miquèu bebizonyítja, hogy a világ bármely tájáról származó népzenék kompatibilisek egymással, és aki érti, az átfogalmazhatja, összehangolhatja ezeket. Az ő interpretációjában – legtöbbször d-mollban – megszólaló dallamok sajátos franciás könnyedséget, lágyságot mutatnak, de nem hiányzott az előadásból a drámai elem sem.

A jelenlegi turnésorozatnak, amely Isztambulban fog befejeződni, Montanaro a D’amor De Guerra nevet adta. A számok között elmesélt történetekből megtudtuk, utazásai, koncertjei során többször is előfordult, hogy feléje irányították a fegyvert (néha csak cigarettát kérve), és őt ezek az esetek is – miután megúszta – mindig egy dal megírására ösztönözték. A kortárszenei elemekből építkező, furulya és a hegedű kettősében megszólaló (Miquèu és Baltazár Montanaro), improvizációkkal gazdagított előadás kiegészült a társművészetekkel is. Alkotótárs volt Nagy Niké, aki egy nagyméretű triptichont festett meg, és egy japán táncos, aki a zenei inspirációk hatására megjelenítette a Guernicát.

A képen és a koncert hangulatában ezután az élénk színek kerültek túlsúlyba. Fantasztikus hatása volt az Ökrös Csaba vezette négy hegedűs nagyon dinamikus, jól központozott játékának, amelyre muszáj volt táncolni. Ugyancsak hatalmas energiákat és vidámságot sugárzott a délszláv összeállítás, amely ugyan Miquèu szerint nem volt „igazi” makedón kóló, csak olyasmi, de lehet rá táncolni.
Lehetett, mert olyan zenészek játszották, mint a Vujicsics együttes tagjai, akik bármit elő tudnak adni hétnyolcados ritmusban és tetszőleges hangnemben, hiszen nem csinálnak mást, mint lefordítják arra a zenei anyanyelvre, amelyet talán ők tudnak a legjobban a világnak ezen a táján.

Miquèu Montanaro nagy érdeme, hogy olyan kiváló művészekkel dolgozott, dolgozik együtt, akik mind mesterei a hangszerüknek, legyen az akár az énekhangjuk, és nemcsak egyszerűen eljátsszák a szerzeményeit, de hozzáteszik saját tudásukat is. Az egész koncert alatt az volt az érzésünk, hogy a zenészek egymást inspirálták, élvezték a másik produkcióját. Miquèu nem tudott tőlük olyat kérni, amelyet ne teljesítettek volna, legyen szó fergetegesen sodró lendületűvé fokozódó iramról, vagy lágy, hajlékony dallamvezetésről. Montanaro kompozíciói egy kicsit mindenkit olyan vagabund világvándorrá varázsoltak, mint amilyen a szerző maga.

Hálásak lehetünk a filmfelvételért, amely miatt összeállt ez a kiváló zenei együttes, és remélhetjük, hogy a koncertből minél több részt láthatunk viszont a filmben, így az A38 közönségének többszöröse részesülhet majd abban az élményben, amely az ott jelenlévő szerencséseknek megadatott.