Láttunk egy fél Bohéméletet Szegeden

2009. október 30. Szeged
Szegedi Nemzeti Színház

PUCCINI: Bohémélet

Rodolfo – László Boldizsár
Schaunard – Réti Attila
Marcello – Kelemen Zoltán
Colline – Altorjay Tamás
Mimi – Kónya Krisztina
Musetta – Vajda Júlia
Benoit, háziúr – Andrejcsik István
Alcindoro – Gábor Géza
Díszlet: Székely László
Jelmez: Pilinyi Márta
Vez.: Gyüdi Sándor
Rendezte: Pál Tamás

Igen szeretem ezt az operát, sőt ha fel merném tenni azt az egyébként elég ostoba kérdést, hogy melyik a műfaj legszebbje és legjobbja, akkor a Bohémélet szerintem valahol a Don Giovanni mellett – de mindenképp dobogón – lenne...

Ehhez képest nem láttam sokszor színpadon, de ez nem véletlen. Nyilván eleve kevesen merik műsorra tűzni, hiszen aki a zeneirodalom legismertebb, legtöbb asszociációt keltő, legtöbbször hivatkozott darabjaival próbálkozik, az vagy nagyon-nagyon keveset tud – vagy nagyon is sokat.

Pál Tamásnál pedig nem sokan tudnak többet a Bohéméletről és eleve a műfajról, már ha egyáltalán. Azt biztosra vehettem, hogy gondos – és legfőképpen zeneközpontú – előadást fogunk látni.

Érthető, hogy komolyan készültem erre az estére. Az érdeklődés indokaihoz szorosan hozzátartozik még az is, hogy szeretem és tisztelem a szegedi operatársulat egészét. Kevesen vannak, de éppen ezért nagyjából előre ki lehet találni az optimális szereposztást. Feltűnően gyenge pontok szerencsére nincsenek, és körülbelül tudható, hogy ki-ki mire képes. Megható látni, hogy az ügyszerető szorgalom és lelkesedés milyen gyakran emeli őket az előzetesen várt és remélt színvonal fölé.

Még mielőtt kérdéseket tennénk fel, mielőtt bármibe is belemerülnék, három kijelentést előrebocsájtok.
- Nagyon jó volt ott lenni, élveztem az előadást.
- Különösen a rendezéssel kapcsolatban elég sok bizonytalanság, sőt kétely maradt bennem.
- Ezek egy részét habozás nélkül fogom rá arra, hogy a színpadhoz legközelebbi, második emeleti páholyból a játéktér felét nagyon nehezen – vagy sehogy sem – láthattam.

A színpad jobb oldalán történt dolgokra csak veszélyesen kihajolva próbálhattam odafigyelni, de inkább a jobban belátható részeken történekből igyekeztem következtetni...
Remélem, érthető, ha így még a szokásosnál is bizonytalanabb vagyok.

Az kétségtelen, hogy egy hagyományokhoz hű, sőt, némileg konzervatív látványhoz merész szereplővezetés, és helyenként meghökkentő ötletek társultak.

Az első felvonásban a nagy tér és a kandalló ellenére rögtön nyilvánvaló, hogy olcsó padlásszobát látunk. A beosztás és főleg a hatalmas ablakok műteremszerűséget sejtetnek, a száradni kiakasztott ingek-gatyák is pontosan jelzik az agglegény miliőt. Nem zökkent ki a szándékosan elfújt gyertyával és a demonstratív kulcseldugással zajló játék sem, hiszen ezek – akár előírja a partitúra, akár nem – logikusan adódnak a cselekményből.

A második felvonás utca-jelenetében a tömegbe vegyülő, onnan fel-felbukkanó, zászlókat lobogtató párizsi diáktüntetők, és összecsapásuk a plexi-pajzsos katonákkal szintén adekvát, a takarodó katonazenéjével hitelesített kép. A kerékpáron jövő-menő pincér már inkább meghökkent, a nyakába akasztott dobtáras „davajgitárral” pedig első meglepetésemben nem nagyon tudok mit kezdeni.

A harmadik felvonás különösen hideg, depresszív. Az ólmos-szürke megvilágítás is nyomasztó, és a hangulaton nem sokat segít a tétován felidézett boldogság. Nagyon szép rész, én pedig már csak ezért is, de képtelen vagyok a korláton derékig kilógva körbeszemlélni mindent.

A negyedik felvonás természetesen ismét a padlásszoba, az elején az este zeneileg legszebben sikerült részletével (erről kicsit később bővebben). Sajnos a felvonást, és így az egész előadást a végére lejteni érzem. Nem tudom, hogy a látvány az oka, vagy zeneileg is „leült”, de két apróság eleve elterel.

Mimi megköszöni a kézmelegítőt: „Milyen szép, milyen puha! Már nem fagy meg a kezem.”
De vajon honnan tudja, milyen puha? A muff ott marad Musettánál. Talán Musetta csak mutatja a megindultságot, és kiütközik rajta az önzés? Csak figyelmetlen? Miminek már elég az emlék és a remény?

„Látod? Megnyugodott. Mit jelent ez a jövés-menés? Miért néztek így rám?” Énekli Rodolfo. A szöveg alighanem arra vonatkozik, hogy már mindenki észreveszi, amit a szerelmes nem mer belátni. Ő még csendben maradna, hadd aludjon a kedvese, de a szobában jelen lévő többiek már eszmélnek, és intézkednek. A rendezésben viszont tényleg nagy a „jövés-menés”, sokan szaladnak keresztül a színpadon, be jobbról és ki balra, avagy fordítva. Miért? Még lepereg előtte élete filmje? Nem tudom, mindenesetre engem kizökkentett.

László Boldizsár és Kónya Krisztina (fotó: Veréb Simon)

László Boldizsár sokkal jobb, mint amennyire dicsérték (a hang tüneményes, masszív és erős, ugyanakkor fényes, világos), ráadásul nem kamaszkorában került a pályára, vagyis volt ideje beérni, még mielőtt elfáradt volna. Remélhetőleg már nem is olyan mohó, nem fogja idejekorán tönkretenni magát. Nem akármilyen pályafutás várhat rá.

Kónya Krisztina szeretetreméltó Mimi, de vokálisan korántsem olyan kielégítő. Nem az adottságokkal van baj, csak most fáradt és fénytelen. Hallom, hogy már másnap, a második szereposztást is ő énekli. Remélem nem lesz túl sok...

Vajda Júlia Musettaként megint meglep intelligens szerepformálásával és énekével. Érdekes, hogy az ő esetében nem szokott felmerülni, milyen hangi állapotban van. Muzsikus, aki nem a hangszere minőségével villog, hanem azzal, ahogy játszik rajta.

Réti Attila hangjával viszont soha nem voltam kibékülve. Többnyire préselve énekel, ami halkan is úgy szól, mint ha kiabálna. A hangképzés jellege alapvetően nem változott, mégis úgy érzem, sokat javult a helyzet. Másik fontos eredmény, hogy mintha egyre jobban megtalálnák egymást a neki való szerepekkel. Nem Schaunard az első olyan alakítása, amiben teljesen hiteles. Szerencsére sok olyan fontos baritonszerep van, amire Rétit tökéletesen alkalmassá teszi képzettsége és színészi alkata, de ezek nem azok, ahol egyfajta nemes és kantábilis voce szükségeltetik.

Azokra a szegedi társulatban amúgy is ott van Kelemen Zoltán. A negyedik felvonásban Rodolfo és Marcello kettőse László Boldizsár és Kelemen Zoltán előadásában az egész opera legemlékezetesebb részlete volt. Ez a vokális teljesítmény a világ bármelyik operaházában megállná a helyét.

A zenekar kiegyensúlyozott, de a ragyogóan hangszerelt és színes darabhoz képest kissé jellegtelennek, szürkének tűnt. A Gyüdi Sándor vezette együttes komoly hibával nem hívta fel magára a figyelmet – igaz, mással sem nagyon.

Jó csapat ez, jó előadásokat csinálnak, de – és ez a legszebb az egészben – mindig érzek bennük annyit, hogy még ennél is jobbak legyenek. Sajnos nem tudunk olyan gyakran Szegedre utazni, mint szeretnénk. Évente két-három extra tankolást, kirándulást még kibír a családi kassza, de a rendszeres ottlétet nem tudjuk megoldani. Pedig most nagyon-nagyon érzem, hogy egyszer-kétszer még feltétlenül meg kellene nézni ezt az előadást. Így mindössze azt demonstrálhatom, hogy egyetlen ítész sem képes megírni egy rendezésről a maradéktalan igazságot. Mindenki annyit mondhat el, amennyit lát és megért. Aztán van, akit a felkészületlensége korlátoz jobban, van, akit az érzéketlensége vagy butasága, és van, akit az, hogy eleve nem látja a színpad nagy részét. (És van, akit ezek mindegyike – fűzi hozzá a feleségem.)

László Boldizsár és Kelemen Zoltán (fotó: Veréb Simon)