Középkori meditáció a XXI. században (Jordi Savall a MűPában)

2009. november 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Jordi Savall, Montserrat Figueras
Hespèrion XXI
A lélek zarándoklata – a keleti és nyugati zene párbeszéde

Ha valaki szokványos recenziót szeretne olvasni Jordi Savall koncertjéről, annak egészen biztosan csalódást fogok okozni. Erről az estéről számomra lehetetlenség hagyományos koncertbeszámolót írni. Jordi Savallt és együttesét látva, hallgatva, a teljes elragadtatáson túl, kérdések tucatjai nyüzsögtek a fejemben, s mindez még a koncert után több nappal sem látszik csitulni.

Amikor ilyen csodálatos zenészeket van szerencsém látni, hallani, azon túl, hogy boldogsággal tölt el az élmény, óhatatlanul vetődik fel bennem a fájdalmas kérdés is, miért nem tudunk mi magyarok ilyet csinálni? Hiszen mi is vagyunk olyan tehetségesek, mi is vagyunk olyan okosak, mi is meg tudunk tanulni egy hangszeren így játszani. Van itt valami, amit viszont – egyelőre legalábbis – nem tudunk megtanulni. És ez a valami, ahogyan én látom, a szabadság. A magyar zenész (és itt most kifejezetten a klasszikus zenészekre, elsősorban a régizenét játszókra gondolok), tisztelet az igen csekély számú kivételnek, nem mer szabad lenni. A cigányzenészeknek a pesti rakparton, vagy a Márvány mennyasszonyban egész jól megy, és a jazz- és népzenészeink is képesek erre, tehát nem valamilyen országos járványról lehet szó. Itt kizárólag a klasszikus zenészek vannak megfertőzve a szabadságtól való félelemmel. És lehetetlen, hogy ne gondoljuk ezt tovább, és ne tegyük fel a kézenfekvő kérdést: de miért? Nem tudom a választ, legfeljebb sejtéseim vannak.

Nyugat-európai régizenész ismerősöm, aki sok helyen tanít egész Európában, a következőt találta mondani, amikor az itthoni helyzetről beszélgettünk: „Tudom, hogy nagy baj van a régizene világában Magyarországon. Az valami hihetetlen, hogy mi van ott nálatok. Lengyelországban, Csehországban sokkal magasabb a színvonal.”

Sajnos kénytelen vagyok visszatérni a már sokszor tárgyalt témához: az okokat elsősorban az oktatásban kell keresgélni. Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy fel kellene végre már ébredni. A világ elmegy mellettünk, s mi félénken csoszogunk utána.

A koncert kísérőfüzetében olvasható Kállay Katalin nagyszerű írása, melyben Savall következő szavait idézi: „Az érzelmeket nem tartogathatod a koncertre: minden alkalommal, amikor akár csak egy hangot, vagy egy skálát játszol, azt érzelemmel kell megtöltened. Hiszen ha csak egyvalami marad meg abból, amit csinálunk, az az a képességünk, amivel megérintjük, hatást gyakorolunk a másik emberre. Ez teszi nélkülözhetetlenné a zene előadását. Érzelem nélkül semmink sincs, és ez mindenre igaz az életben. Azokra az emberekre emlékezünk, akik megérintenek bennünket, a többit elfelejtjük. Számomra ez a leglényegesebb.”

Ez a néhány szó lényegében elég is ahhoz, hogy tökéletesen kifejezze mindazt, ami ezen az estén történt a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben. Amit ott hallhattunk, színtiszta érzelem volt. Az első hangtól az utolsóig. Természetesség, tökéletes hangszertudás, muzikalitás, de mindenekelőtt: érzelmek közvetítése.

Montserrat Figueras hatvanévesen is gyönyörű asszony, kortalan, bársonyos színű hanggal. Begoña Olivade számomra maga volt a csoda. Ilyen különleges hangszínt, ilyen mélységesen érzelemdús, de cseppet sem érzelgős éneklést ritkán hallani. Technikája pedig egészen kivételes. Sajnáltam, hogy alig-alig énekelt, elsősorban a pszaltériumon játszott. Szintén lenyűgözött Driss el Maloumi, az arab lant virtuóza, aki énekesnek sem volt utolsó. Ahogy kiváló volt Pierre Hamon az összes fújható, és David Mayoral az összes üthető hangszeren. Dimitri Psonis pedig a szantúrral bánt ördögien. És persze Jordi Savall, aki a különféle középkori vonós hangszerek rendkívüli hangjával kényeztetett bennünket.

Az együttes nyugalmat és szeretetet sugárzott, még akkor is, ha ez kissé szentimentálisan hangzik. Bármit is csináltak, jó volt hallani, látni. Az egész este egy nyugtató meditációhoz volt hasonlatos. A második ráadásszámban Savall minket is belevont a játékba. Együtt énekelt a MűPa közönsége a Hespèrion XXI-gyel. E mögött a professzionális könnyedség és végtelen természetesség mögött persze Jordi Savall negyvenévnyi kutatómunkája, ki tudja hány ezer órányi gyakorlása, tehetsége és különleges személyisége rejlik. Bízom benne, hogy hamarosan hallhatjuk őt újra Magyarországon, valamelyik kiváló együttesével.