Domingo, a dózse (A Simon Boccanegra Berlinben)

2009. október 30.
Berlin
Staatsoper unter den Linden

VERDI: Simon Boccanegra

Plácido Domingo megcsinálta.
Megtette azt, közel a hetedik X-hez, amit évek óta tervezett, s amire nagyon sok ismerősöm – köztük zenészek is – azt mondták, mégsem fogja elénekelni.
Elénekelte, s most nem egy zarzuela baritonszerepéről van szó, hanem Verdi egyik legnagyobb követelményeket támasztó hőséről, Simon Boccanegráról.

Domingót korábban már kétszer láttam ebben a Verdi-darabban, 1995 elején a Metropolitanben, persze akkor még Gabriele Adornót énekelte.

Akkor Gregor Jóska mesélte egy Bájital után az öltözőjében, hogy Domingónak nem lehet előre köszönni, s hogy a főpróbán elrontotta áriájának kadenciáját – utána órákig csak ezt az egy frázist gyakorolta.
Máig élénken él bennem mindkét előadás, s furcsa érzés volt aztán évekkel később visszaidézni, amikor a róla készült VHS-kazetta megjelent – amiről egyébként Alan Blyth meglehetősen fanyalogva számolt be a Gramophone-ban.

A berlini produkció rendezője, Federico Tiezzi semmi különöset nem nyújtott. Maurizio Baló majd’ jelzésszerű, tömbökből álló, egyszerű díszleteiben konvencionálisan mozgatta a szereplőket, az egyedüli furcsa megoldásnak a zárójelenetben hátul, vetítéssel fel-felcsapó tengeri hullámokat tartottam, időnként mint egy cunami – talán a haldokló Boccanegra lelki vívódását kellene közvetítenie?

Daniel Barenboim állt a zenekar élén.

"Élő" Boccanegra-tapasztalataim elkényeztettek. Olyan dirigensekkel láthattam, mint Pál Tamás, aztán Patané, Abbado, Levine (s most lemezváltozatokról ne is essék szó – legfeljebb egy név, egy félmondat erejéig – Ettore Panizza, Metropolitan Opera...)

Barenboimot nem "par excellence" Verdi-dirigenst tartottam számon, ha nem ismerem meg vele pár nappal korábban egy szintén berlini Aida-előadás felvételét (1982, Váradyval és Pavarottival), akkor meglepetésként hatott volna muzsikálásának intenzitása, eleganciája. A Staatskapelle Berlin nem véletlenül választotta vezető dirigensének élete végéig – "Most tárgyalok a hosszabbításról", így Barenboim egy nemrégiben adott interjúban.

Ugyan a Prológus Simon–Fiesco kettősében nem volt meg az a drámaiság, ami Abbado dirigálását jellemezte Bécsben, avagy az a fehér izzás, ami a Panizza vezényletével fennmaradt lemezeken érzékelhető (az ismertebb 1939-es előadást még inkább túlszárnyalja a négy évvel korábbi), ám gyönyörűen kidolgozott volt minden, és egyetlen momentumra hívnám fel a figyelmet, a tenorária első, gyors részének kíséretére. Az általam nagyon tisztelt Várnai Péter véleményével itt kivételesen nem értek egyet, ilyen tolmácsolásban ez a zene több mint Verdi középső korszaka tipikus tenoráriáinak egyike.

Adekvát Paolo és Pietro.
Kwangchul Youn kevés Fiescóhoz. Nem csak a – főleg az előjátékban hallható – zavaró, gyors vibrátó volt bántó a hangban, ez a voce ide kicsi és puha. Ehhez társul a koreai énekes megjelenése és játéka – előbbiről nem tehet, ám mulatságos, hogy fiatalosan, szinte virgoncként mozog a színpadon.
Anja Harteros (Amelia Grimaldi) gyönyörű megjelenésű, nagyon szépen éneklő és muzikális szoprán. De a hang karaktere német szerepekhez illik, Elzaként, Sentaként tudnám inkább elképzelni, hiányzik a vocéból a morbidezza.
Fabio Sartori a Momuson tavalyi pesti fellépése és egy DVD-je kapcsán főleg dicsérő sorokat kapott. Ehhez én is csatlakoznék – tenorjának mediterrán színe, fénye van, egyedül az zavar, hogy időnként alulról fogott meg egy-egy hangot. És köpcös-bumfordi megjelenése dacára játéka megfelelő.

És akkor Domingo.
Úgy hiszem, Boccanegrája végletesen két pólusra fogja osztani az operabarátokat – az elkövetkező hónapokban a tervek szerint többször énekli még Berlinben, aztán a Scalában, a Metropolitanben, Londonban s egy alkalommal Zürichben is (talán Barcelonában szintén, de ebben most nem vagyok biztos). A Met egyik előadását pedig tévéközvetítésben is élvezni lehet majd.

Mindenekelőtt: a hangrögzítés feltalálása óta eltelt időszak legnagyobb operaénekesének tartom Domingót. Számos helyen, a legkülönbözőbb szólamokban volt alkalmam látni-hallani, Hoffmannként éppúgy, mint a Stiffelio címszerepében, Mozart Idomeneójában, vagy épp a Parsifalban, aztán Hermannként, zarzuelában és latin-amerikai dalokban, legnagyobb alakításában, Otellóként Bécsben, Londonban és New Yorkban is, meg még vagy tucatnyi más figuraként.
Boccanegrája színészileg kifogástalan, az éneklés, a frazeálás eleganciája a tőle megszokott. Maga a hang szinte intakt, ez önmagában is egyfajta természeti csoda.
Ott volt minden hang, elvétve (az Amelia–dózse kettősben, a tanácstermi jelenet elején, a szoprán–bariton–tenor hármasban) éreztem csak egyszer-egyszer, hogy az alacsonyabb láge kissé kellemetlen számára. Ugyanakkor ott, ahol más bariton kezd "meghalni" (például a nagy békeszózatban) Domingo hangja mint kés a vajban hatol át a többi szólistáén, kóruson és zenekaron.

Ismét csak élményeimre hivatkozva, Boccanegrák tekintetében is el vagyok kényeztetve – Gyimesi, Miller, Bruson, Csernov, Lucic.
Igen, hát itt a bibi. Hiába a szólam minden hangjának korrekt eléneklése, Domingo hangja mégis egy tenoré.
Számomra Tibbett, Warren, Cappuccilli jelenti Boccanegrát.

Domingo produkciója egy hatalmas énekes talán utolsó nagy nekirugaszkodása pályáján, az Utolsó Nagy Bölény csodálatra, elismerése, bámulatra késztető produkciója.
Emlékezni fogunk erre az alakításra, de Domingót, az énekest elsősorban nem ezzel a szereppel azonosítjuk majd.
Pár éve azt nyilatkozta, ezzel búcsúzik az operaszínpadról.
Idén februárban New Yorkban Vizin Viktória mesélte nekem, amit persze tudtunk-láttunk korábban is, hogy Domingo mennyire szeret énekelni (és mennyire izgul fellépések előtt!).
Immáron nincs még szó búcsúról.
Pedig azt hinné az ember, hogy Domingo már mindent elénekelt.

Én egyvalamit még várok tőle: Eleázárt - úgy 2015 magasságában.