Erőtlenül, tétován (János-passió a MűPában)

2010. március 17.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Purcell Kórus, Orfeo Zenekar
Kovács István, Kálmán László, Szutrély Katalin, Megyesi Zoltán (ének)
Vez.: Vashegyi György

BACH: János-passió, BWV 245

Az első hangoknál éreztem, hogy baj lesz. Persze, olyankor az ember még megpróbálja megmenteni a kényelmét, ahogyan álmokba építjük a zavaró körülményeket. Ha nem muszáj, ne kelljen még felébredni...

Magyarázom magamnak: ha most otthon hallgatnám a János-passiót, biztosan följebb tekerném a hangerőt, de nem várhatom el egy historikus kamaraegyüttestől - különös tekintettel a furulyákra és gambákra -, hogy úgy szóljon a MűPában, ahogy a Mahler Nyolcadik megszámlálhatatlan trombitája és harsonája. Meg kéne próbálni apránként ráhangolódni a viszonyokra, és jobban odafigyelni a pianissimókra. A dinamika úgyis fontosabb, mint a puszta hangerő.
De egykettőre rájövök: hiába az okoskodás, mert dinamika sincs...

És ez így nagyon nincs ínyemre. Herr, unser Herrscher? Ha úgy adódik, dicsérhetjük az Urat halkan is - na de bátortalanul, sőt kételkedve, mintegy idézőjelbe téve saját magunkat?
Azt hiszem, az egész első félidőben a "gyámoltalan" szóval lehetne legjobban jellemezni Vashegyiék előadását. Szép pillanatok így is felbukkannak, de majdnem megjósolhatatlan, hogy mikor, honnan és miért. Egyetlen megbízható elemet fedezünk fel: a szólisták a várakozásnak megfelelő szinten teljesítenek.

Talán csak a szoprán Szutrély Katalin uralja kevésbé a szólamát, néha úgy érzem, nem látja át a harmóniai történéseket, és csak sodródik. Ezért aztán természetesen maradéktalanul tiszta sem tud lenni. Legyünk azért igazságosak: ha nem Zádori Mária helyett, és nem az utolsó pillanatban beugorva kell pódiumra állnia, bizonyára ő is sokkal jobb lett volna.

Az evangélista szerepét éneklő Kálmán László viszont reveláció. Hangban, felkészültségben és ihletettségben is kifogástalan. Kovács István Jézusként egyszerre méltóságteljes és barátságos. A hangverseny második felében - a tenoráriákat éneklő Megyesi Zoltánnal együtt - ők nyújtották az egész este egyetlen olyan jelenetét, amiben már volt valami abból a drámaiságból, amit olyan nagyon hiányoltunk a hangverseny egésze alatt.

A szünet után egy kissé magához tért az előadás, és a közérzetünk is jobb lett, de ez a kevéske lendület is sajnálatosan hamar kifulladt. A Ruht wohl, ihr heiligen Gebeine kórustétel lapossága, az emelkedettség és magasztosság teljes hiánya már szinte fájt.

Távozóban a feleségem azt mondta, hogy muzsikálás helyett nem lehet csak pilinckázni. Rosszindulatú megjegyzésnek tűnik, pedig csak rosszkedvű, és a rosszkedvűségre minden okunk megvolt.

Az a legnagyobb baj ebben az egészben, hogy éppen ez az erőtlenség és laposság az, amivel gyakran - és igazságtalanul - vádolják a historikus előadásokat. Mondjuk, nekem ennyi nem elég, hogy visszatartson, és nem csak azért, mert még élénken emlékszem a Freiburgi Barokk Zenekar diadalmas újévi hangversenyére.

De sajnos jól emlékszem arra a szintén ragyogó Karácsonyi oratóriumra is, amit vízkeresztkor hallottunk a MűPában. Igen, azt is az Orfeo Zenekar és a Purcell Kórus adta elő Vashegyi György vezényletével. Azt például kifejezetten élveztem, és sem a hangerővel, sem a dinamikával kapcsolatban nem volt hiányérzetem.
Ilyen ellentmondásos helyzetben nyilván kénytelen vagyok arra gondolni, hogy az akkori volt a csapat igazi formája, mert jól zenélni nem lehet képességek híján, csak úgy, véletlenül. Ez az együttes rendelkezik a kellő stílusismerettel, felkészültséggel és általában minden szükséges készséggel.
Így viszont a mostani teljesítményükre nincs semmilyen logikus magyarázat.