Cura, a Janus-arcú (Stiffelio a Metben)

2010. január 23.
New York
Metropolitan Opera

VERDI: Stiffelio

Nem gondolnám, hogy a Stiffeliót Verdi gyakran játszott operái közé lehetne sorolni.
Így az öregedés egyik csalhatatlan jele, hogy negyedszerre láttam most színpadon - korábban Bécsben Carrerasszal és Domingóval a címszerepben, Londonban pedig Curával mint protagonistával (utóbbiról a Momus hasábjain be is számoltam).
A Metropolitan előadásán Domingo dirigált, Cura pedig Stiffeliót alakította.

Amennyire emlékeimben fel tudom idézni - se kedvem, se időm most a két produkció videofelvételeit megnézni, összevetni - Giancarlo del Monaco New York-i munkája hangulatában nem sokkal tér el Moshinsky londoni (később Bécs által átvett) rendezésétől. Konvencionális színpadra állítás mindkettőjüké, a lassan csordogáló cselekményből nem gondolnám, hogy túl sokat lehetne kihozni.

Domingo dirigálását egyes kritikusok bírálták, nekem összességében tetszett. Egy jó tizenéve Bécsben látott Traviata-előadáshoz képest egyértelműen fejlődött. Mozdulatait nézni nem szabad, de interpretációja számomra meggyőző volt, lendületes, nagyobb pontatlanságok nélküli. Persze, ha kissé maliciózus akarnék lenni, elgondolkodtató, mi "él" még Levine 1993-as betanításából.

Julianna Di Giacomo hangját korábban nem hallottam (sőt, nevét sem). A voce szép, engem kissé Millóéra emlékeztet, bár összességében messze nem olyan nemes matéria. Ám jóval olaszosabb színű, mint a sokkal ismertebb Radvanovskyé.

Bizonyos Andrzej Dobber énekelte Stankart. Énekelte? Maradjunk abban, fellépett a szerepben. Ilyen ronda hanggal, ennyire pudvásan énekelni harmadrangú német színházakban sem hallani senkit. Nemzetközi karrierje számomra érthetetlen.
Avoid him.
Korrekt Jorg (Philip Ens) és Raffaele (Michael Fabiano).

És akkor Cura.
Tudtam róla, hogy képes egyik előadáson bűn rosszul énekelni, majd a következőn jelentős teljesítményt nyújtani.
Azt viszont nem tudtam, hogy egy előadáson belül is képes ilyen szélsőségekre.

Bűn rosszul kezdett. Nyávogás és sírás egyvelege jött ki a torkából, kiábrándító volt.
A II. felvonásra megváltozott. Ha éneklése változatlanul nem mérhető a legnagyobbakéhoz (azt hiszem, sose volt hasonlítható), elfogadható teljesítményt nyújtott, időnként ugyan zavaróan sötétítve a hangot. Ez van, ezt kell szeretni.

Be kell vallanom, az utolsó jelenetet nem vártam meg. A délutáni Turandot tömény élmény volt. A Met esti előadásai rendszerint 8-kor kezdődnek, a szünetek köztudottan hosszúak. Ugyan a Stiffelio Verdi egyik legrövidebb operája, a (szokásosan gyönyörű kiállítású, tartalmas és ingyenesen osztogatott) műsorfüzet az előadás végét tíz perccel 23 óra előttre hirdette, de a 27 perces II. felvonást bő félórás szünet követte, ezáltal az utolsó kép kezdődött a meghirdetett zárási időpontban, így fizikai erőm már nem volt tovább maradni.
Egy kicsit elmélázni még igen.

Talán nem véletlenül a Metropolitan a világ vezető dalszínházai között a primus inter pares. Ha csak a napokban fellépett tenoristákra gondolok: csütörtökön Alagna énekelt a Carmenben, pénteken Giordani a Boccanegrában (és a "baritenor" Domingo a címszerepben), szombaton délután Licitra, este Cura.
Noha jobban örültem volna, ha Cura dirigál és Domingo énekel...