Királyi oroszlán (A Simon Boccanegra a Met-ben)

2010. január 22.
New York
Metropolitan Opera House

VERDI: Simon Boccanegra

Plácido Domingo, Marcello Giordani, Adrianne Pieczonka, James Morris
Vez.: James Levine

Sorry.
Nagyon szubjektív leszek. Tudom, hogy írásomat a Met február 6-i Boccanegra-közvetítése után sokan fogják támadni, az a TV-cast végletesen két táborba osztja majd az operabarátokat.
Már Domingo első (berlini) Boccanegra-szériája kapcsán leírtam: noha tökéletesen uralja a szólamot - egyetlen "felfelé" történő punktírozást sem vettem észre -, a voce marad tenor, igen, baritonális színű, ám mégis tenor.
De mindehhez egy Domingo művészete, egyénisége, kisugárzása társul. Aki tökéletesen el tudja hitetni: ő maga Boccanegra.

Próbáltam az előadást olyan szemmel-füllel figyelni, mibe, hol tudnék belekötni.
Kissé görnyedt a háta? Nem szökellve veszi a lépcsőket, amikor Mariához érkezik? És? Szerepe szerint is egy fiatal, szerelmes asszony apja.
1995-ös Met-es Gabrielejéről Alan Blyth kissé fanyalogva írt, mondván, látszik már az énekesen a kor - nos, mostanra Domingo Boccanegrává érett.

Felesleges volna, frázispufogtatás lenne bármit ismételni, amit Domingóról már leírtak. Itt is megvolt a tökéletes, elegáns frazeálás, a hang gyakorlatilag intakt, játéka profi színészeket megszégyenítő - a földszint közepe táján ülve persze a mimikát nem tudtam követni, de hiszem, hogy az előadás előbb-utóbb DVD-n is elérhető lesz, s arcjátékát is láthatni majd.
De mindehhez társul az a megmagyarázhatatlan, ami Domingót - számomra - a XX. század, meg napjaink legnagyobb operaénekesévé teszi. Az a megfoghatatlan, amit jobb híján a "kisugárzás", az "autoritás" szóval próbálnék megfogni.

Egyetlen példa: kimondja, hogy "Paolo" - és a Met nézőterén 30 Fahrenheitet zuhan a hőmérséklet.
S az emberben feltolulnak az emlékek, a Boccanegra volt - 1995 januárjában - az első opera, melyet a Metben láttam. A Deutsche Grammophon DVD-jéről (073 031-9) felfrissítve memóriámat: az akkori szereposztás összességében jobban tetszett.

Itt ugyan Marcello Giordani Adornója telitalálat (te jó ég, ez az ember első nemzetközi sikerét a Szegedi Szabadtérin aratta, Don Carlosként, 1988-ban, Gregor József már akkor azt mondta, a C-jére nagykabátot lehetne akasztani, itt is fényes magasságaival tűnt ki elsősorban).

Sajnos, Adrianne Pieczonka mind vokálisan, mind megjelenését illetően csak halvány tükre Kiri Te Kanawa Mariájának.
S James Morris (Fiesco)? A Met minden előadásához (ingyen) járó gazdag programfüzet érdekes interjúcsokrot közöl "What Makes a Verdi Voice?" címmel, ahol Vargas, Pieczonka, Domingo, Cura, Abdrazakov, Giordani, Morris, Radvanovsky és Urmana nyilatkoznak arról, hogy van-e egy speciális "Verdi-hang".
Morris szerint nincs.
Persze, mert neki nincs.
Ez a hang Wotan, Sachs, Hollandi, nem sok köze van az olasz repertoárhoz. És már erősen apadóban is.
És mégis, belőle is valami hihetetlen erő, koncentráltság árad - mennyivel nagyobb, jelentősebb figurát alakított, mint Berlinben koreai fachkollégája!

A zenekar élén James Levine. Árnyaltabb, sokhelyütt líraibb lett vezénylése a korábbihoz képest, de a drámai jeleneteknél megmaradt a Kraft - tetszett Barenboim berlini dirigálása, de Levine-t hallgatva Barenboim hátulgombolós tanonc.

Giancarlo del Monaco rendezését itt nem részletezném, hiszen a fent említett DVD-n megtekinthető, azazhogy mégis egyetlen mozzanatról, ami a korongon számomra nem "jön ki" világosan: a haldokló Boccanegra trónjára ráül Fiesco.
Sosincs kibékülés.

Vissza Domingóhoz. Nem, nem ő a legkedvesebb tenoristám, de, ahogy már írtam, őt tartom a legnagyobbnak - nem csak saját hangfekvésében (azazhogy immáron hangfekvéseiben), hanem valamennyi operaénekes között.

Sokszor elgondolkodom: mi viszi még mindig előre ezt az ember, mi az a drive, ami - hivatalosan hatvankilenc, sokak szerint hetvenvalahány évesen - újabb és újabb feladatok abszolválására hajtja? Hiszen elért mindent, amit operaénekes elérhetett, a Met történetének legtöbb nyitóelőadásán énekelt, szerepeinek száma végtelen, ahogy lemezfelvételeié is, dirigál, operaházakat vezet, minden díjat és elismerést begyűjtött.

S meg tudott maradni szerény embernek és alázatos művésznek. Gregor Jóska mesélte, nem lehetett előre köszönni neki, és amikor a főpróbán elrontotta a Gabriele-ária kadenciáját, egész délután és este azt az egy frázist gyakorolta.

Szerencsém, hogy sokszor és sokhelyütt láthattam Plácidót. Bécsi Otellója után azt mondtam, akár elgyalogolok Szegedről az osztrák fővárosba, csak hogy ismét láthassam. Bennem él elegáns salzburgi Riccardója, drámai veronai Caniója, hihetetlen izzású bécsi Hoffmannja, és esték, szerepek tucatjai még.
Láttam kínlódni a pesti Aidában, egy bécsi évadnyitó Carmenben - ahol előadás előtt pár óra alatt vagy 15 fokot esett a hőmérséklet -, meg markírozni a Solti nyolcvanadik születésnapja alkalmából játszott londoni Otello főpróbáján (hogy aztán hatalmasat énekeljen a premieren).

Vagy tizenöt éve Domingo nagyon gyenge Otellókat énekelt a Salzburgi Húsvéti Játékokon. Vége a karriernek - terjedt a hír. Pár héttel későbbi bécsi latin-amerikai estjére annyira nem fogytak a jegyek, hogy az egyik osztrák bulvárlap felvásárolta és 100 schillinges dömpingáron, reklámként kiárusította.
Domingo jött, és akkorát énekelt, hogy a hűvös bécsi publikum majd' szétverte a Stadthallét. Ez az ember bármely kudarca után főnixként képes feltámadni, megújulni, újabb és újabb csúcsokat meghódítani.

Pár éve, amikor bejelentette, hogy Boccanegraként búcsúzik a színpadtól, sokan - szakmabeliek is - kételkedtek, elénekli-e.
Megcsinálta.
Megcsinálta, zseniálisan.

És immáron szó sincs búcsúról. Most Tamerlanót énekel Los Angelesben, jön Ulysses, meg egy világpremier.
Ahogy egy interjúban mondja: "Anything is possible".
Én meg még heteket alhatok, mire ismét rácsodálkozhatok Boccanegrájára.