Ahol a mérték erény (A Don Giovanni a MűPában a Fesztiválzenekarral)

2010. február 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

MOZART: Don Giovanni

Juliane Banse, Laura Aikin, Tassis Christoyannis, José Fardilha, Megyesi Zoltán, Sunhae Im, Kristinn Sigmundsson, Molnár Levente
Budapesti Fesztiválzenekar
Budapesti Stúdió Kórus
Vez.: Fischer Iván

Véget ért a Mozart/Da Ponte-trilógia a Fesztiválzenekar és Fischer Iván tolmácsolásában. A mérleg egyértelműen pozitív, még ha a Don Giovanni február végi előadásaival nem is sikerült felülmúlni az egy évvel ezelőtti lelkesítő Figaro házasságát. Tulajdonképp semmi ok a fanyalgásra, bár az is igaz, szólalt már meg Mozart remekműve inspiráltabb és hatásosabb előadásban a Művészetek Palotájában.

A Don Giovanni azért is nagyszerű opera, mert számos, egymástól gyökeresen különböző megközelítést enged az alkotóknak. Szigorúan a műpás előadásokból szemezgetve: Fischer Ádám a tavalyi Tavaszi Fesztiválon a bécsiekkel igazi örömzenét varázsolt a pesti közönségnek, remek egyéni alakításokkal és a koncertszerű megvalósítás ellenére emlékezetes színészi pillanatokkal. Vagy akár lehet a műből sistergő drámát csinálni, mint tette azt Győriványi-Ráth György egy egyébként nem túl jól sikerült produkcióban 2006-ban.

Egy másik bécsi (pontosabban Theater an der Wien-beli) előadás koncertváltozatával vendégeskedett néhány évvel korábban az általam eddig élőben hallott legtökéletesebb címszereplő, Gerald Finley. Nos, az ő emléke sokszor kísértett a Fesztiválzenekar mostani előadása alatt is, leginkább azért, mert a jelen produkció Don Giovannija elsősorban formátum tekintetében jócskán elmaradt tőle, és sajnos helyenként a szerep követelményeitől is.

A görög Tassis Christoyannis hiába énekelte el gyakorlatilag hiba nélkül a szerepet, színészileg és a hangi tolmácsolás dolgában (ami jócskán túlmutat a hangjegyek leéneklésén) semmiképp sem alkotott maradandót, és csak ritkán - leginkább a 2. felvonás fináléjában - vált az előadás igazi középpontjává. Szereplése azonban egyáltalán nem volt kudarc, sőt lehetett egy végiggondolt koncepció szerves része is, ám egy kissé kevéssé rezignált, visszafogott címszereplő jót tett volna az előadásnak.

Máskülönben a szó pozitív értelmében vett visszafogottság mindvégig sajátja volt a produkciónak. Fischer Iván keze nyomán ritkán hallható részletgazdagsággal szólalt meg a mű. Sosem vadászott hatásra, de nem is volt túl részletező vagy finomkodó. Néhány momentumot - például az 1. felvonás fináléjának trióját - különösen alapos műgonddal dolgozott ki, és mindamellett egy-két igazán jó ötlettel állította színre a művet (a színművészetisek élőképszerű díszleteire gondolok elsősorban). Zenekara, mint legtöbbször, most is szinte tökéletes partnernek bizonyult.

Az előadás legemlékezetesebb pillanatai a Leporellót éneklő, a színpadon bámulatos természetességgel létező portugál José Fardilhához és a Donna Elvirából a legkevésbé sem neurotikus hisztérikát, sokkalta inkább szánni való asszonyt formáló, hangjával mesterien bánó Juliane Banséhoz köthetők. A többiek sem vallottak szégyent: korunk egyik legnagyobb basszussztárja, a Met legutóbbi szériájának Ochs bárója, Kristinn Sigmundsson például olyan Kormányzót énekelt, hogy megfagyott körülötte a levegő, Laura Aikin (Donna Anna), Megyesi Zoltán (Don Ottavio) és Sunhae Im (Zerlina) pedig elsősorban muzikalitásukkal tűntek ki. Más szempontból tűnt ki Masettóként Molnár Levente, aki érzésem szerint jócskán túljátszotta a szerepet.

Mindent egybevetve, ha a Figaro vagy az azt megelőző Cosi fan tutte zenés színházi élményét nem is sikerült reprodukálni, színvonalas előadásnak örülhetett a közönség. Jövőre pedig jöhet a Varázsfuvola, ha szabad kérnünk!

(Fotók: Pető Zsuzsa / Forrás: Müpa)