Főváros a fővárosban (Pannon Filharmonikusok a MűPában)

2010. január 29.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Csalog Gábor (zongora)
Vez.: Peskó Zoltán

LISZT: Les Preludes
RAVEL: G-dúr zongoraverseny
FRANCK: d-moll szimfónia

A Pannon Filharmonikusok szokásos budapesti bérletsorozatának első hangversenyére került sor, és Pécs városa nyilván nem hagyhatja ki azt a ziccert, hogy most a helyszínen osztogatott szórólapra büszkén felírhatja: „főváros a fővárosban”.

De minket Pécs erre az évre esedékes uniós státuszánál jobban érdekel az a tény, hogy a szokásos bérletes hangversenyek sorában most először hallhatjuk a zenekart az új vezető karmester, Peskó Zoltán irányítása alatt. Hiszen a szülőváros titulusa önmagában nem fog új irányt szabni, de egy új főnök igenis rányomja a bélyegét a zenekar életére, teljesítményére.

A választott program közönségbarát, sőt kissé óvatosnak is tűnik, de igen szép, ráadásul a Ravel-zongoraversenyt nem lehet túl gyakran hallani. Szerencsére megmaradni látszik az a tradíció, ami miatt a Pannon Filharmonikusok bérletét szeretjük. Népszerű, mégis izgalmas műsor, ami a lelkes kezdőket könnyen megragadja, de felkelti a sokat próbált ínyenc érdeklődését is.

Borítékolni mertem volna, hogy Liszt szimfonikus költeményével lesznek a problémák. Pedig ez nem csak a koncertlátogató közönség számára barátságos választás, hanem egyébként is gyakran játszott, népszerű darab. Ezért is fordul elő gyakran, hogy a muzsikusok nem annyira éberek, mint amennyire egy nehéz presztízs-darab esetében lennének. És sajnos, kissé valóban ziláltan szól az együttes. Tuttikban nincs nagy baj, de a hangszeres szólók bizonytalanok és csúnyák is. Egy-egy konkrét hibát az egyébként ihletettebb koncert hevében észre sem vesz az ember, vagy ha igen, hát nem illik szóvá tennie, de egy olyan kürt-gikszer, amit olyan magabiztos határozottsággal fújnak be, mintha így lenne benne a partitúrában, azért fejcsóválásra késztet...

Egyébként jól emlékszem, többször megírtam a Pécsiekről, hogy az egyéni hangszeres tudásukat becsülöm, a szólókkal nem szokott baj lenni.
Szerencsére a folytatásban kevesebb ilyen jellegű problémát hallottam, (a Franck-szimfónia lassú tételében pedig már maga a kürt is említésre méltóan szép szólót játszott).

Azért egy negatív karakter megmaradt. Egyfajta különös kontraszt a szépen formált, finom érzékkel és zeneiséggel előadott szólók és az érdes, vagy matt, de gyakran csúnya hangszín között. Ez az ellentmondás leginkább a fafúvóknál figyelhető meg, és többször is észleltem az ilyen szempontból nagyon igényes Ravel-műben, de a Franck-szimfónia lassú tételének angolkürt szólója még markánsabban hívta fel a figyelmet erre a problémára. Az okát természetesen nem tudhatom, éppen lehet az erre már kevésbé kiterjedő figyelem, az igénytelenség is, de szívesebben hiszem azt, hogy az egész nyavalya egy-két minőségi hangszer beszerzésével könnyen orvosolható lenne.

Mindezekkel együtt is nyilvánvaló, hogy a zenekar a második félidőben nyújtotta legjobb formáját. A Franck-szimfóniában egy percig sem kellett azon töprengenem, hogy mitől szeretik olyan sokan ezt a darabot. Az egész nem csak, hogy élvezhetően szólt, hanem karakteresen, és „hihetően” is.

Az egész koncertnek viszont a zongoraverseny szólistája, Csalog Gábor adott egy új dimenziót. Különleges szerzet, aki legalább egy tulajdonságával messze kiemelkedik a „szokásosan jó” zongoristák közül.

Annakidején sajnálatosan sokszor lehetett hallani olyan „művészt”, aki úgy adott elő kortársakat, hogy előtte-utána – és sajnos közben – egyfolytában érzékelhető volt a panasz: „az ő Beethovenjére, vagy Chopinjára nem vevők a nagy kiadók, ezért, hogy feltűnjön, kénytelen vackokkal foglalkozni”. Ez a sajnálatosan általános hiteltelenség sokat ártott a kortárs zenének.

Viszont mindennek pontosan Csalog Gábor volt a legmarkánsabb ellentéte. Amit ő eljátszik, abban hisz, az elemző figyelem pedig a hallgató számára is érzékletessé teszi a mű szerkezetét és szépségét. Ez egyszerűen túlbecsülhetetlen tulajdonság. Nagyon sokan köszönhetik neki azt, hogy teljesebb és hitelesebb képük van a huszadik század második felének zenéjéről.

A Ravel-zongoraverseny is méltó előadásban szólalt meg, megkaptuk, amiért odamentünk. Mégis, a második ráadás (Kurtág György néhány másodperces rövid gyászzenéje a nemrég elhunyt Vékony Ildikó emlékére) volt rám a legnagyobb hatással. Az inkább zaklatott, mint elégikus fájdalom élesen kiemelkedett, felszikrázott Csalog előadásában, és az egész este legkiemelkedőbb pontja lett.

Az egész estéé, mondom, de hozzáteszem, hogy minden zavaró apróság ellenére továbbra is bátran ajánlom a Pannon Filharmonikusokat. Hangversenyeiket biztosan mások is éppúgy élvezni fogják, ahogyan én élveztem ezt a koncertet. Peskó Zoltán közreműködése – úgy érzem – egyelőre nem hozott drámai változást. Vezénylése, művészi formálása bölcs és zenei, de nevezhetném „barátságosnak” is. Az az idős, tapasztalt földműves jut eszembe, aki mindig tudja, mikor mit kell csinálni, és mitől mennek jól a dolgok. De nem valószínű, hogy új ugart tör fel, és nem tudni, hogy egyszer valamikor nem fog-e hiányozni az ehhez szükséges keménység és erő.