Titánok (A Liszt Akadémia Szimfonikus Zenekara)

2010. március 2.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Liszt Akadémia Szimfonikus Zenekara
Meláth Andrea (mezzoszoprán)
Vez.: Ligeti András

WEINER: Farsang, Op.5
MAHLER: Egy vándorlegény dalai
I. (D-dúr, "A titán") szimfónia

A színpadra bevonuló csupa nagyon fiatal muzsikus láttán, akik idejük nagy részében még mindig leginkább tanulják a zenét, olyan, egészen gyermeki naivitású gondolatok jutottak eszembe, mint hogy miképp is valósul meg egy nagyzenekari koncert. Ugyebár, több tucat, feketébe öltözött embertársunk, különös formájú célszerszámot tartva a kezében, mindenféle fajta manuális műveletet végezve a legkülönbözőbb hanghatásokat csihol ki ezekből az eszközökből. Teszi ezt a megfelelő időben, és intenzitással, és ezzel egy másik, többnyire jó ideje elhunyt ember alkotó fantáziájának gyümölcsét teszi hallhatóvá. Akárhogy is nézzük, ez rettenetes nehéz dolog. Még egy beategyüttes esetében sem könnyű, de egy 80-100 fős zenekar tekintetében szinte valószínűtlenül bonyolultnak tűnik.

Azért tehát e szinte gyermeki rácsodálkozásra valló gondolatok, mert most nem egy dörzsölt profi társaság muzsikált a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán, hanem csupa diák, tanuló, a Liszt Akadémia hallgatói. Épp ezért varázsos olyas dolgokat megfigyelni, mint ahogy például a temérdek ütőhangszer mögött megbújva milyen bravúrosan lavíroznak az ott posztoló fiatalok, vagy amiként minden koncentrációt hangszere két pólusába szuggerál a nagybőgőszólam vezetője, mikor épp a timpanival párban szólózik a szimfóniatétel elején. Persze ezek az ifjak jószerével mindent tudnak, ami technikailag megtanulható, más kérdés, hogy zenekarrá bővülve az együttzenélés nehézségeivel még nyilván meg kell küzdeniük.

Egy-egy pontatlan belépés, vagy váratlan fals hang jelezte, hogy még van fejlődési út tovább is, de a hangverseny így is emlékezetes marad.

Az Alma Mater koncertsorozatba illeszkedő esemény alcímének - nyilván Mahler Első szimfóniájára utalva - az Ifjú Titánok régen és most alcímet adták. Ennek megfelelően a színpadon helyet foglaló ifjak csupa fiatalkori művet adtak elő.

Weiner Leó rendkívül szellemes rövid darabja nyitotta a sort, és úgy tűnt, a zenekar tagjai szívesen azonosulnak a Farsang bohókás világával, iddogáló mulatozóival.

Meláth Andreát kísérve bizonyult a legösszeszedettebbnek az együttes, főleg a néhol kimondottan selymesen megszólaló vonóskar tűnt ki érzékenységével, de az Egy vándorlegény dalait lezáró fafúvók is nagyon szépen teljesítettek. Az énekesnő, akit nyugodtan nevezhetünk sok más mellett Mahler-specialistának, most is magabiztosan, és érzékenyen énekelt. Úgy tűnt, Ligeti András a karmesteri pulpituson fokozottan ügyelt a pontosságra, hogy a zenekari kíséret minden tekintetben méltó legyen a szólistához.

Már csak a mű méreteiből fakadóan is szinte természetes, hogy a hangverseny súlypontja mégis a káprázatos Első szimfónia volt. Úgy gondolom, kevés olyan zenekedvelő van, akinek nem volt valaha egy "Mahler-Első-korszaka". Én annak idején két kazettát is rongyosra hallgattam, az egyiken Abbado, a másikon Kubelik dirigálja a darabot. Elmondható, hogy most is nagyszerűen megszólalt a mű, ami az interpretációt illeti, minden a helyén volt: tempó, ritmika, a fokozások érzékeny felépítése. A zenekar is nagyszerűen teljesített, bár főként a csinn-bumm ment simán, a pianók, pianissimók néhol kissé akadoztak. Amiben talán egy picit adós maradt az előadás, az elsősorban a darab dimenzióinak, ha úgy tetszik spirituális tartalmának, és az azt érintő hiányosságoknak köszönhető. Megszólalt minden hang, több-kevesebb pontossággal létrejöttek és eljutottak a közönséghez a mű lényeges pontjai Ligeti András pontos és odaadó irányítása alatt, mégis valami, ami mindezt a hallhatót valójában kitölti, csak a sejtetés szintjén maradt. Ez az, ami nem tanítható, de az évek, a tapasztalat és a tehetségek kibontakozása megérleli ezt a láthatatlan dimenziót is.