Zanzásított mesterkurzus a MűPában (Oleg Maisenberg zongoraestje)

2010. március 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Oleg Maisenberg - zongora

LISZT: Weinen, Klagen, Sorgen, Zagen variációk
RAVEL: Miroirs
SCHUMANN: Karnevál (Apró jelenetek négy hangra), Op.9

Az ember mindig készül egy hangversenyre, még akkor is, ha csak hallgatóként van jelen. Biztos van ezer dolga aznap is, mégis, az iratok rendezgetése, vagy autószerelés közben, bevásárláskor fel-felbukkan fejében a zene, amit este hallani fog. Néha csak a szerző, máskor a darab is, vagy esetleg csak a korszak, melynek jellegzetes életérzései áthatják a megszólaló zenét.

A Weinen, Klagen variácókra különösen áll ennek a belső lelki felkészültségnek a szükségessége.
Éppen ezért volt nagyon lélekölő, amikor a koncert – a Chopin-bicentenáriumi hangversenyhez hasonlóan – most is egy kiadós nevetőhullámmal indult. Mert azt még valahogy csöndben megemésztette a közönség, hogy elsőre nem Maisenberg, hanem a koncertet szervező Jakobi László lépett a színpadra. De a mikrofonért kirobogó emberről már tényleg azt hitték, hogy a Bécsi Akadémia professzora jelent meg a színen. Persze tapsoltak, aztán jót nevettek saját tévedésükön. Egy konferansziéval együtt mozgó mikroport talán nem annyira elegáns, de rendkívül hasznos megoldása lenne a dolognak.

Egy-két perc után aztán megnyugodtak a kedélyek, és végre tényleg az idősödő zongoraművész lépett a színpadra.
És vele együtt megjelent valami békés érzet is, amit leginkább talán az otthonos jelzővel illethetnék. Nem viselt frakkot és lakkcipőt, csak egy egyszerű szürke öltöny, s kényelmes, puha lábbeli volt rajta. Leült a hangszerhez, nem babrált sokat, máris kezdte a Weinen Klagen súlyos akkordsorát. Nem annyira fájdalom, könny, vagy éppen a kín maró ereje, sokkal inkább a harag érződött a nyitó ütemekből. Keményen, konokul csattantak kezei a hangszeren.
Aztán óriási fordulat, s a következő piano téma egészen éteri hangon szólalt meg. Levegős, orgonaszerű hangképzéssel vitt minket a pokolból egyenest a mennybe.
A hatás elementáris.

Csak az a baj, hogy ha ennyire intenzív effektusokkal nyit az előadó, akkor nagyon nehéz egy ilyen fajsúlyos művet végigvinni. Nincs már hova fokozni a dolgokat. Sem a hangerőt, sem a feszültséget, sem az ellentéteket nem lehet tovább növelni, pedig a darab igényelné az egyre erőteljesebb megfogalmazást. Maisenbergnek még az elindított feszültség megtartása sem sikerült. A futamokkal tűzdelt forte variációk kifulladtak, és ezen sajnos a pedál folyamatos nyomva tartása sem segített. A darab felépítése így csorbát szenvedett, ám a záró korál káprázatos megfogalmazása valamelyest kárpótolt bennünket.

A Ravel-darab sokkal jobb választás volt Maisenberg részéről. Itt kevésbé szükséges az egységes szerkezet felépítése, mint a Liszt-műben. Kis darabkákból, hangulatokból, foltokból építkezik a darab, melyeknek kifejezetten jól áll az improvizatív, benyomásszerű, elnagyolt előadás.

Schumann Karneválja valahol a variáció és a Miroirs között helyezkedett el. Sokszor tapasztalhattuk ugyanazt a kifulladó érzést, mint a Weinen, Klagen-ben, de rendkívül sok lebilincselő részlettel ajándékozott meg bennünket Maisenberg. Jöttek sorban az elbújtatott belső szólamok, melyeket az ember soha ki nem hallott eddig. Gyönyörű volt, ahogy a pergő tételekben táncolt a professzor keze a billentyűkön, és az is, ahogy énekelt a hangszeren egy-egy melodikus részletben.

A koncert alapján úgy tűnik, Maisenberg elérte azt a kort, vagy mondjuk inkább: azt az állapotot, amikor az ember nem függ mások véleményétől. Kiül a színpadra és eljátssza mindazt, ami az évek során felgyűlt a fejében a darabokról. Játéka tipikusan professzoros. Olyan, mintha a tanítás során jellemzően előforduló hibák is jelentős tényezővé válnának az interpretáció folyamatában. Sokszor érthetetlen, miért pont arra a motívumra, akkordsorra, ritmusra hívja fel a figyelmünket, amit előtérbe helyez. De amit mutat, az mindig érdekes. Az egyes kis részletekben találja meg, mit fontosnak tart. Egységes koncepciót azonban nehéz felfedezni előadásában.

Nem mindegy azonban, hogy az ember milyen szintről válik professzorossá.
Maisenberg nagy művész és nagy előadó. Még akkor is, ha ma már nem jön ki minden futam, ha nem bírja mindenütt erővel, amit elképzel, és kicsit belemagyarázósan adja elő a műveket.

A közönség java része nagyon szerette őt. Meglepően sokan döntöttek azonban úgy, hogy taps helyett gyorsan megrohamozzák a ruhatárat, vagy a mélygarázsban álló autójukat. Hihetetlen tiszteletlenség tízperces előnyért megspórolni a művésznek kijáró tetszésnyilvánítást.

Nem kevésbé tartom tiszteletlen dolognak, hogy Maisenberg ráadásdarabjai alatt az ajtó előtt „rekedt”, idejekorán elslisszolni kívánókat az ajtónálló hölgy hangos szavakkal leülésre szólította fel. Ezzel arra kényszerített egy kb. 70 kg-os idős hölgyet, hogy magas sarkú cipőben végigkopogjon a nézőtéren, mialatt a színpadon szólt a zene. Egy teremőrnek tudnia kell, hogy mikor írja felül a ház szabályait, melyek bizonyára előírják, hogy nem maradhat állva senki a nézőtéren. Kevés a csinos egyenruha és a rádiós felszerelés, ha nincs tisztában a komolyzenei koncertek illemszabályaival, akkor nem alkalmas a feladatra.

Hála Istennek azonban úgy tűnt, Maisenberg nem foglalkozott ezekkel a kínos dolgokkal, s kedves mosollyal köszönte meg a hallgatóság rajongó részlegének tapsviharát.
Remélhetőleg legalább olyan jó emlékeket vitt magával, mint amilyeneket hagyott nekünk.