Csodák egy hodályban (A Met Zenekarának hangversenye)

2010. január 24.
New York
Carnegie Hall

A Metropolitan Opera Zenekara
Diana Damrau - ének
Vez.: James Levine

Jó, hogy megmaradt a Carnegie Hall (köszönet a néhai Isaac Sternnek!)
Korábban csak egy vezetésen jártam benne, koncerten most először.
Hatalmas, jellegtelen hodály, szűk lépcsőházakkal, előtérrel és társalgókkal, a szociális helyiségek előtt még a férfirészlegen is hosszú sor kígyózik a szünetben.
És akinek tériszonya van, ne a kakasülőre vegyen helyet. Az előző sor széktámlája térdig ér, a terem lejtése igen meredek, bevallom, a mögöttem lévő sor felé fordulva óvatoskodtam be helyemre, szerencsémre épp egy lépcsőfeljáró mögé, így volt hol támaszkodnom.
De a terem akusztikája kiváló, az általam ismert koncerttermek közül a Concertgebouw-t, a Rudolfinumot, talán a Musikvereinsaalt és most már persze a MűPát tudnám hozzá hasonlítani.
Minderről még később.

Levine - akárcsak két nappal korábban a Metropolitanben - ülve dirigált (a hírek szerint porckorongsérv-műtéten esett át nemrégiben). Ám mindez semmit nem vont le muzsikálása intenzitásából, vitalitásából.

Schubert Befejezetlenjével indult a délután. A szokásosnál kissé gyorsabb I. tétel, lírai második. Semmi újraértelmezés, egyénieskedés, egyszerűen egy szép előadás.
A zárószám pedig Beethoven Ötödik szimfóniája volt. Itt is érződött, Levine teljesen "markában tartja" zenekarát, egy makulátlanul játszó, noha egyéni hangzással nem rendelkező együttest - de azért viszcerális hatású volt a III. tételben a tizenkét (!) nagybőgő uniszónója.

Emlékezetem szerint Levine sosem dirigált nálunk. Talán ezért - ám inkább művészi kvalitásai miatt - nem egy Abbado, Muti, Rattle kategóriájában jegyezzük.
Talán jogosan. Nem katartikus hatású, hiányzik belőle fenti kollégái (no meg Dudamel) szuggesztivitása.

De nem szabad elfeledni, mit tett a Metropolitan Operaházért. Ez a 39. évada, 83 opera közel 2500 előadását vezényelte - abszolút rekord a Met történetében. Hatodik éve vezeti a Bostoni Szimfonikusokat, és hamarosan debütál a Berlini Staatskapelle élén.
Néhai New York-i barátom élete legszebb Parsifal-élményét tulajdonította a mesternek, számomra Varázsfuvola-felvétele zenekari szempontból a legkedvesebb a darabról.

Ám jöjjön a Schlusspoen (hiszen Damrau Günzburgban született).
Richard Strauss-dalok, a zenekar kíséretével. Nyolc, eltérő karakterű, hangulatú darab, köztük ismertek, mint a Ständchen, a Zueignung vagy a Wiegenlied, meg kevésbé játszottak is.

Az én generációm Richard Strauss dalaival lemezen a Melodia "kölcsönvett" felvételein találkozhatott először, Dermota, Anders, Schmidt-Walter, Poell közreműködésével. Így először különös volt Damrau éteri koloratúrszopránján hallani a műveket, de könnyű volt megszokni.
Különösen, mert (visszatérve a Carnegie Hall akusztikájáról fentebb írtakhoz) az egy csoda volt, hogy pont szemben ültem Damrauval, ám légvonalban vagy száz méterre - és legfinomabb pianissimói is úgy jöttek át, mintha finom selyemmel simogattak volna.

S aztán az Ariadne Naxosban híres Zerbinetta-áriája.
Ilyen tűzijátékot "élőben" csak Gruberovától hallottam. Nem lehet leírni, kifejezni a vokális élményt, szeretném hozzátenni, Damrau, hiába koncert, játszott is - az őrjöngő tapsvihar után a második részt ismételve magával Levine-nal.
Megértettem azokat, akik ezek után nem várták meg az Ötödiket.