Chopin 2010-ben (A Bydgoszczi Filharmonia Pomorska Szimfonikus Zenekara és Szilasi Alex)

2010. március 1.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Bydgoszczi Filharmonia Pomorska Szimfonikus Zenekara
Szilasi Alex – zongora
Vez: Tadeusz Wojciechowski

SCHUBERT-LISZT: C-dúr („Wanderer”) fantázia, Op.15
CHOPIN:
Andante Spianato et Grande Polonaise brillante, Op.22
Változatok Mozart: Don Giovanni „La ci darem la mano” c. áriájának témájára
2. (f-moll) zongoraverseny, Op. 21

Nem tudom, hogy a krónikák szerint meglehetősen visszahúzódó természetű Chopin mit szólt volna egy ilyen nagyszabású, protokolláris jellegű hangversenyhez, de annyi bizonyos: alaposan kitettek magukért az előadók és a szervezők, hogy minden szempontból emlékezetessé tegyék az évfordulós előadást.

Csaknem teljes teltház elé léphetett ki a rendkívül csinos, nagyestélyibe öltözött bemondó hölgy, hogy komoly, kimért hangsúllyal ismertethesse, milyen apropóból gyűltünk össze, kik támogatják az estet, milyen közjogi méltóságok tisztelték meg a ’házat’, és persze elmondta azt is, kik és mit fognak játszani. Minden elismerésem, hogy a nyaktörő lengyel nevek és különféle – magyarul elmondottan is nyaktörő – titulusok közepette csak egyszer botlott meg a nyelve. A közönség pedig az impozáns ismertető füzetecskéhez és a bemondó hölgy eleganciájához illő komolysággal állt a dolgokhoz, s illedelmes tapssal nyugtázta a felsorolt díszvendégeket.
Aztán a hölgy kis taps kíséretében elvonult, majd újabb kis taps kíséretében a színpadra penderült egy fekete ruhás fiatalember – és kivitte a mikrofont.
Valószínűleg így röhögött Karinthy Frigyes osztálya is annak idején, ahogy a kis félreértést nyugtázó nézőtér. Majd felszabadultan, a nevetés lazító hatásának köszönhetően elhárítva az ünnepek kötelező komolyságát, várták a lényeget: a zenét.

Jöttek is a főszereplők: az ősz loboncát fiatalos lendülettel viselő Tadeusz Wojciechowski, s a tényleges korán kissé túlmutatóan kimért Szilasi Alex, s a bicentenáriumi koncert egyik legjobb ötleteként a hangjai által megidézett Liszt Ferenc.
Mert hát alaposan összeforrtak ők az utókor szemében. A lendületes, éles elméjű, objektív szemléletű, teljességre törekvő Liszt és a gyenge fizikumú, egzaltált idegrendszerű, magába forduló Chopin.

Arról nem is beszélve, hogy a Wanderer fantázia adott egy kis lehetőséget a zenekarnak is, hogy megcsillogtassák tudásukat. A Chopin-művek ritkás, teljes egészében a zongorát szolgáló zenekari szövete már inkább csak az együttes kamarázó képességeit tesztelte.
A Bydgoszczi Filharmonia Pomorska Szimfonikus Zenekara pedig jelesre vizsgázott mindkét feladatkörből és mindkét szerzőből. Igaz, hogy ilyen karmester mellett nehezen képzelhető el rosszabb teljesítmény. Wojciechowski remekül dirigál. Az intések időzítése tökéletes, a mozdulatok határozottak, célszerűek, egyértelműek, mind a zenei folyamatra, mind az egyéni teljesítményre vonatkozó instrukciók világosan leolvashatók a karmester kezéről. Gyönyörű a vonósok alaptónusa, a fúvósok – beleértve a rezeket is – tiszták, hajlékonyak. Különösen a kürt szólamokat szerettem nagyon. Alig-alig fújtak gikszert, és mindvégig álomszép, hamvas hangon muzsikáltak.

Szilasi Alex szerzőválasztása tökéletesnek tűnik, amikor fantasztikus könnyedséggel lepergeti a csilingelő, piano futamokat, rengeteg hangból álló hosszú-hosszú girlandokat, megteremtve ezzel Chopin zenéjének poétikus vonásait. Valóban nagyon fontos eleme ez műveinek, mely nélkül legtöbb darabjának elveszik sajátos illata. De azért van Chopinnek más arca is. Ott vannak a lengyel táncokból hozott markáns ritmuskarakterek, a helyenként akkordikus formában felszínre törő érzelmek, a mély basszusok, melyekkel adós maradt nekünk a művész. Ezek hiányába az est első felének műsora a rendkívül alapos átgondoltság ellenére sok helyen unalmassá vált. Nem hiszem, hogy a Pleyel zongora mai hangszerekhez képest finomabb hangzása okozta volna hiányérzetünket. Mindig a zongorista mozdulatai alapján várható hangzás, ritmuskarakter szólalt meg a teremben. A Grande Polonaise „grandiózussága” - és ami még fájóbb volt: a „La ci darem la mano” énekszerűsége - azonban ezúttal elmaradt.

Szilasi Alex számára az f-moll zongoraverseny volt a tökéletes választás. Itt aztán csilingelhetett, futkározhatott kedvére a billentyűk tetején a félelmetes aprótechnikával megáldott művész. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt írom: a versenymű 2. tétele életem egyik legszebb Chopin-élménye volt.
S ami még ennél is fontosabb: az én - Szilasi Alex többéves kutatómunkája felől szemlélve bizonyára rendkívül hiányos - stílusismereteim szerint maga Chopin is megelégedéssel hallgatta volna ebben az előadásban versenyművét.
Érzelmes, szép játék a zongorától, miközben szólista és zenekar tökéletes odaadással figyeli egymást.

S ha az Európa-szerte sorjázó bicentenáriumi koncertek között a magyar megemlékezésre is jutott egy cseppnyi kis figyelme a lengyel komponistának, akkor bizonyára megelégedve szemlélte odaátról a tiszteletére rendezett rövid kis fogadást, ahol a lélek és az elme után a testet is egészen kitűnő étkekkel kényeztethettük a Lengyel Intézet jóvoltából.

Különleges koncertet ígértek a szervezők, s valóban egészen más Chopin-előadás jutott osztályrészül a MűPába látogató közönségnek, mint azt megszokhattuk. Szilasi Alex Chopinjei nem elsősorban az érzelmeket célozták, sokkal inkább az intellektust, művészi magatartása - messze elkerülve az intuíció megfoghatatlan vezérfonalát - egy zenetudós távolságtartó hozzáállásával közelített a komponista műveihez.
És, hogy mennyire összeegyeztethető ez a romantika világával, azt ki-ki döntse el saját habitusa szerint.