Jörg Widmann, a zeneszerző és a karmester

2010. március 5.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Szergej Nakarjakov - trombita
Vez.: Jörg Widmann

JÖRG WIDMANN:
Freie Stücke
Ad absurdum - trombitaverseny
Messe

Jörg Widmann volt a Nemzeti Filharmonikusok vendége a Hangszer és pálca sorozatban. Widmann néhány napja Mozart A-dúr klarinétversenyét játszotta az együttessel, Kocsis Zoltán vezényletével, március 5-én saját műveit dirigálta, a kiváló Szergej Nakarjakov volt a szólista.

Különös módon a Nemzeti Hangversenyterem majdnem tele volt, pedig kortárs mű esetén óvatosabb a közönség, most pedig csak az hangzott el, három, ráadásul egyetlen szerzőtől. Bár az újabb zenei irányzat sok engedményt tesz a hallgató felé, Widmann esetében nem így volt. A műsor felépítése a hagyományos rendet követte: nyitány (esetünkben a Freie Stücke), versenymű (a címe: Ad absurdum), majd a hosszabb lélegzetű mű, a Messe. Érdekes volt követni Widmann zeneszerzői megoldásait, a két félidő gyökeresen más zenei elképzeléseit.

A fiatal német szerző Freie Stücke című művét már hallottam korábban, az UMZE előadásában, Kocsis vezényletével. Bevallom őszintén, akkor sem gyakorolt rám nagy hatást. A kilenc fúvósra, öt vonósra és két ütőhangszeresre írt, tíztételes darab "semmiféle formai logikának, szerkesztési elvnek nem akar megfelelni. Widmann szándéka éppen az volt, hogy a zenei gondolatok teljesen szabadon kapcsolódjanak össze".

A mű tobzódott a különleges effektusokban, Widmann alaposan kihasználta a vonósok üveghangos glissandóit, később a nagyon lassú, szinte szirénaszerű glissandókat, melyek Varese-t juttatták az ember eszébe. Érdekes volt látni, hogy egy gyerekfürdető kádat is bevontak az előadásba, de több üreges tárgy is szolgált egy-egy hangszer hangjának változtatására. Widmann élt a negyedhangokkal is operáló dallamcsírák változatos használatával, a vonósok csúszásai, a fúvósok befúvással képzett hangmagasság-változtatása érdekes volt, de - a zenei környezetet tekintve - nem egyedi. A fúvósok flatterzungéja, a vonósok tremolója szinte kötelező jellegű egy-egy mai darabban, itt sem volt másként. Szép volt az igen magas fekvésben játszott hegedű-, majd az angolkürtszóló is.
Egy-egy kortárs műben majdhogynem kötelező az ütőhangszerek sokaságát szerepeltetni, Widmann ebben is követte a többi szerzőt. Ez az a hangszercsoport, ahol még lehetnek kiaknázatlan hangzások, színek, ritmika.

Míg a kezdő tételekre egyfajta statikusság volt jellemző, később mozgalmasabbá vált a zene, sőt három tételben a humor is felvillant. Bár Widmann a gondolatok mindenféle kötöttség nélküli felsorakoztatását ígérte, formai elrendezés nélkül, a Freie Stücke mégiscsak megfelelt a megszokottnak, a jól beváltnak; a tételek tempóinak, hangulatának váltakozása, a művön belüli tetőpont legalábbis ezt igazolta.

Ad absurdum címmel írt versenyművet Jörg Widmann Szergej Nakarjakovnak, a kiváló orosz trombitásnak, akit már 13 éves korában a trombita Paganinijének tekintettek. A cím illik is a vékony művészre, hiszen hihetetlenül virtuóz, a cirkulációs légzést képes a végtelenségig folytatni, minden nehézség nélkül - gondolom, erre utal a mű címe is. A 2002-ben írt darab egy végtelen száguldás, perpetuum mobile, csak pillanatokra lankad a hőfok, a trombitás nem kap lehetőséget a hangszer egyéb sajátosságainak bemutatására. Virtuóz a darab mind a szólistának, mind a zenekarnak, inkább látványosság, bár a nyitó rész igen ígéretes, csak a későbbiekben nem hoz túl sok újat. A látványossághoz hozzátartozott egy keménykalapos zenekari tag, aki a mű végén egy gramofont tekert.

Szünet után a megcsappant közönség előtt szólalt meg Widmann Miséje, melyet 2005-ben a Müncheni Filharmonikus Zenekar mutatott be, a karmester Christian Thielemann volt.
Mikor a zenekar kijött a színpadra, már-már azt lehetett hinni, hogy Mahlert játszanak, az apparátus nagysága valamint a két gitár, és a talán mandolin miatt, de volt kintről szóló trombita is.

Félre az előítéletekkel, a Mise kiváló mű, képes volt az áhítatot, de a haragot is szimbolizálni. A terc nélküli akkorddal induló darab iszonytató ereje barokkos dallamvezetéssel folytatódott, csengett le, a hangszerszólók (különösen a trombita és az oboa) érzékletesek voltak. Félelmetes erőt adott a hegedűkön szóló forte unisono dallam, később a vonósok piano unisonója volt gyönyörű, ami a zenekar vonósait dicséri - és a zeneszerzőt, hogy ennyire egyszerű, mégis sokat mutató zenei megoldással élt. Különleges volt a harmonika párbeszéde a fuvolával, éteri hangzást kaptunk. Ugyancsak unikumszámba ment a két hárfa, a pengetett zongorahúrok és a gitárok adta hangszínfelhő, mely szervesen illeszkedett a misék hangulatába, és ugyanilyen fontos volt a mélyrezesek impozáns játéka, különösen az elhangolt koráldallammal. Fő - vagy inkább központi - zenei anyagként Widmann egy négyhangos (közhelyszámba menő) spirálmotívumot használt, de egyéni hangszereléssel, hangulatfestő szereppel. A misékben szokásos visszatérés Widmann művében kifejezetten jól esett, így volt eleje, közepe, vége a műnek, formai szempontból tehát jól megoldott kompozíciót hallottunk.

A darab hosszabb volt, mint kellett volna, sok, az előző két műnél hallott elem visszaköszönt, de Honegger II. szimfóniájának zárótétele is az ember eszébe jutott. A zenekar nagyszerűen játszott, bár némi hezitálást tapasztalhattunk a fugatónál, a két gitáros pedig Widmann pontos ütései ellenére rendre késve lépett be. A Mise összességében olyan mű, mely (némi módosítás után) érdemes arra, hogy többször műsorra tűzzék.