Pozsonyi Butterfly Budapesten
2010. február 9.
Magyar Állami Operaház
PUCCINI: Pillangókisasszony
Eva Jenisová, Terézia Kruzliaková, Eva Susková, Michael Lehotsky, Pavol Remenár, Ivan Ozvát, Frantisek Luriac, Martin Malachovsky, Milan Klucár, Roman Krsko, Daniel Hlásny
A Pozsonyi Nemzeti Színház Zenekara és Énekkara
Vez.: Oliver Dohnányi
Rendező: Peter Konwitschny
Díszlettervező: Jörg Kossdroff
Jelmeztervező: Hanna Wartenegg
Karigazgató: Kovács Kálmán
A Pozsonyi Nemzeti Színház operatársulata néhány évvel ezelőtt Donizetti Az ezred lánya című vígoperájával mutatkozott be dalszínházunkban. Produkciójuk kellemes emléket hagyott bennem, ezért is készültem örömmel mostani vendégjátékukra. Puccini örökbecsű remekével kapcsolatban szívesen emlékszem vissza a nyolcvanas években Giuseppe Patané által lemezre dirigált Pillangókisasszonyra, melyen a Kincses Veronika és Peter Dvorsky által énekelt szerelmi kettős ma is elevenen él bennem, miként a Zümmögőkórus is, melyet több más felvételen is alkalmam volt meghallgatni. A dalműtől sokáig idegenkedtem, Puccininél nálam eddig a Bohémélet és a Tosca volt a "nyerő", ám a mostani előadás alapján be kell látnom, méltatlanul mellőztem eddig Cso-cso-szán megrendítő történetét. Utólag végiggondolván az eseményeket, akármennyire is csak egy játékról van szó, a hűség, a becsület és a szülői felelősség kérdése okkal gondolkodtatja el a napjainkra jellemző szabad gondolkodás keserű tapasztalatait megélő, az igazi értékrendet valamire is tartó embert.
De menjünk sorjában.
Hiába játszódik a múlt század elején a történet, a tartalom - némi módosítással, minden rosszindulat nélkül, sajnálatosan magától értetődő módon, az általánosítást mellőzendő - napjainkra is vonatkoztatható. Adott egy, a hazájától távoli országban tartós külszolgálatot teljesítő tiszt vagy diplomata, édes mindegy, mi a titulusa, aki üres óráinak tartalommal történő "kitöltésére" szórakoztató társat keres és talál, s köt vele egy látszatházasságot. Természetesen számára a pénz nem számít, s abból sem csinál magának különösebb problémát, hogy odahaza csinos menyasszonya várja visszatértét. A férfi, félretéve becsületet, erkölcsöt, hűséget, tisztességet, csak kalandot akar. Nem számol következményekkel.
A másik oldalt egy kamaszkorban tengődő gyönyörű lány képviseli, egy elszegényedett család egyetlen reménysége, aki annyira komolyan veszi a kötendő házasságot, hogy ősei hitét megtagadva felveszi az őt "megvásárló" vallását, sőt boldog, mert teljes önátadással beleszeret a nálánál jóval korosabb férfiba.
Ennyi az alap, erre építkezett a nemzetközileg is jegyzett rendező, Peter Konwitschny. Érdemes idézni a darabértelmezést összefoglaló gondolatsort a vendégjátékot beharangozó operaházi bulletinből. "Konwitschny értelmezésében a Pillangókisasszony egy Japánban játszódó személyes tragédiából modern és meglepően aktuális parafrázissá válik. A főhősnő sorsát a tiszta humánum és az embertelen társadalmi elvárások feloldhatatlan ellentéte pecsételi meg, amely a modern, 'felvilágosodott' nyugati civilizációban éppúgy érvényes üzenet lehet, mint egy évszázaddal ezelőtt a Távol-Keleten."
A jelmeztervező Hanna Wartenegg konzervatív ruhái a XX. század elejét idézik, a jelzésértékű díszletek és a kivetítőn megjelenő pillanatképek akár a jelenkorra is utalhatnak. Döbbenetes, ahogy a vásznon különféle csecsebecsék, franckarikák, sőt rács mögött hervadó gésák, gyerekek, leamortizálódott anorexiás hölgyek, agyondolgoztatott csontkollekciós férfiak jelennek meg, árcédulával, az éppen aktuális dollárárfolyamon. Minden eladó volt már akkor is. A máról ne is beszéljünk... És ott az éles kontraszt, ezúttal már mozgóképen, egy amerikai metropolis sugárútja, hosszában és átlósan száguldó autókkal, embertömeggel. Felhőkarcolók villogó reklámok sokaságával és a hajdani, még korántsem nagyvilági, lepusztult Nagaszaki a maga depresszióját sugárzó lehangoló valóságával.
Az eredetileg Pirkentonnak jelölt Miroslav Dvorsky helyett beugrással Michael Lehotsky énekelte a tenor főszerepet. Behízelgően szép, meleg fényű, nagy volumenű hangja fényesen szólt minden regiszterben, a zenekari fortékat is könnyedén áténekelte. Alakításában a minden morális alapot nélkülöző, kalandkereső léhaság éppúgy hiteles volt, mint a tragédia előtti lelkifurdalás. A végső dráma bekövetkeztekor az élettelen Cso-cso-szán körüli téblábolása inkább a színészvezetés hiányosságaira vezethető vissza.
A címszerepben Eva Jenisová visszafogott alakítással, remek hangi teljesítménnyel mutatta meg a kamaszlány naivságát, mindenről lemondó, ősei hitét is megtagadó önzetlen szeretetét, szerelméért való állhatatos hűségét.
Sharpless konzul szerepében az elmúlt napokban dalszínházunkban Anyeginként bemutatkozó kiváló bariton, Pavol Remenár lépett fel. Átélt, hiteles alakítása különösen Pinkerton visszaérkezte után volt megrendítő, amikor önmarcangoló vívódással próbálta felkészíteni Cso-cso-szánt a várható megpróbáltatásokra.
A Suzukit megszemélyesítő Terézia Kruzliaková empátiagazdagságával hívta fel magára a figyelmet.
Üde, mégis megkönnyezhető színfoltja volt az előadásnak a kis, hároméves fiú (Daniel Hurinsky) megjelenése. Azonnal minden szem rászegeződött. Önfeledten járt-kelt a színpadon, hagyta kényeztetni magát, és amikor a mindenbe beletörődő édesanyja végső búcsút vesz tőle, csuda elegáns matrózruhában távolodik a számára új világ felé. Előtte az élet, hátra se néz már, s ezalatt egy határozott mozdulat, és a megváltoztathatatlant elfogadni nem tudó fiatal élet értelmetlen halállal lezárul. Pinkerton már hiába érkezik. Elkésett...
Torokszorító, elgondolkodtató befejezés.
Az előadást Oliver Dohnányi vezényelte. Zenekara ihletetten muzsikált, különösen a vonósok árnyalt, egységes játéka volt figyelemreméltó, ám hiába volt a minden részletre határozottan figyelő és gyönyörű hangzást "kikeverő" zenei irányítás, apróbb ritmikai pontatlanságok, rossz belépések előfordultak.
Összességében azonban szép, sikeres estének lehetett tanúja a közönség.
