105%-os Andrea Chénier Madridban

2010. február 25.
Madrid
Teatro Real

Marcelo Álvarez, Jorge de León, Fiorenza Cedolins, Marco Vratogna, Fiorenza Cedolins, Stefania Toczyska
Vez.: Victor Pablo Pérez

GIORDANO: Andrea Chénier

Elkezdődik időben az előadás, minden megy normálisan, annak rendje s módja szerint – majd leáll a zene, pont, miután a Maddalena de Coigny szerepében színpadra lépő Fiorenza Cedolins elénekli első néhány frázisát.
Szép, egészséges ez a hang, mi lehet a gond?
Öltönyös-nyakkendős úr lép a színpadra, spanyolul közöl valamit – az olaszom is nagyon szegényes, ezt aztán meg abszolút nem értem.

Elölről kezdődik az előadás.
Lemegy az első két felvonás, a harmadik előtti szünet végén ismét az előbbi úr, ismét spanyol kommentár, kezdődik a harmadik rész.
Örömmel konstatálom, feljavult a tenorista.
Marcelo Álvarezzel (Andrea Chénier) kapcsolatban már tavaly New Yorkban is kételyeim voltak – pár éve Veronában hallottam Cavaradossiként, úgy véltem, az egyik legszebb tenorhang napjainkban. De mint Manrico? Nem volt súlya, legfeljebb egy Bergonzi, akit a szerepben még el tudok fogadni, de inkább Pertile, Corelli, del Monaco.

Na jó, kezdjük az elején.
Madrid, Teatro Real.
Először járok itt, elnézem a Királyi Palotával szemben büszkén trónoló épületet, kínok között született, működése során tűzvészeket, lepusztulást, átalakításokat élt meg. De – sok-sok év tetszhalál után – régi pompájában ragyog, akusztikája, legalábbis a földszinten ülve, kifogástalan.

A közel kétszáz (!) oldalas, exkluzív kiállítású műsorfüzetet lapozgatom.
Tudták Önök, hogy Giordano nevéhez fűződik a Marina, a Mala vita, a Marcella, a Mese Mariano című opera? (Na jó, azt tudtam, ő írta - maradva a malliterációnál - a Madame Sans-Géne-t is.)
Az Andrea Chénier-t 1918-ban mutatták be Madridban. Azóta a darabban olyan énekeseket lehetett hallani, mint Ruffo, Domingo, Carreras, Caballé, Herlea, Pons, vagy épp Szirmai Márta (széljegyzet: ezen az előadáson bizonyos Szemerédy Károly énekelte Schmidt szólamát).

De vissza a Teatróba.
Indult tehát minden elölről, Giancarlo del Monaco neve jegyzi a rendezést, szokásos stílusában – konvencionális, korrekt, látványos, egy kis Zeffirelli-fióka.

Alvarez gyönyörű hangon énekel, de a volumen, a kifejezés kevés, önmagában is, pláne Domingóhoz képest. És ott van Marco Vratogna mint Gérard, Szegeden pár éve a Szabadtérin (Nabucco) illúzióromboló volt – lerekedt a magyar Tiefland levegőtlenségétől.
Itt korrektül szól a voce, Cedolins remek, jó hallani a veterán Stefania Toczyskát Coigny szerepében – elegáns Abgang.
Egyáltalán, az egész előadás összefogott, lehetetlen belekötni, persze nem 1954-et írunk és nem a Metropolitanben vagyunk (nyilván tetszenek tudni az akkori és ottani szereposztást...)

De mitől táltosodott meg Álvarez? Vagy talán nem is ő? Nem, ez nem ő.
A III. felvonástól egy talán nem túl szép színű hangú, de hihetetlenül figyelemreméltó fiatalember énekelte Chénier szólamát.
Bizonyos Jorge de León.

Pár éve még rendőr volt. Tudom, akadt már ilyen, de baritonban.
Ahol fachkollégái kezdenek megpusztulni, ő ott ugrik be lubickolni.
Megy "felfelé" a szólam, és nyílik a hangja, fényesedik, vastagodik, erősödik, a záróduettben szinte del Monaco-i szintre jut.
Mondom, pár éve még nem az opera világában élt.
Mondom, pár év múlva a Metropolitan sztárja lesz.

"Sztárok" persze a Teatro Real idei évadjában már vannak.
Tegyük ezt a házat a világ vezető operái közé. Játsszák, sok más mellett, a Lulut és a Boccanegrát (utóbbiban például bizonyos Domigóval), a Salomét és a Puritánokat, a Reimsi utazást meg a Jenufát, a Tote Stadt-ot és az Agrippinát, Haydn és Monteverdi darabjait, lehetne még hosszasan sorolni.
A közreműködők sorában – randomszerűen - ott van Jennifer Larmore, Eliahu Inbal, Jesus López Cobos, Kasarova meg Pertusi, aztán Anja Silja (persze, persze, mint Kostelnicka, amúgy Polaski váltja), Nina Stemme, Flórez, Urmana, na jó, befejezem, ide rendszeresen járni kell majd.

Tartozom az öltönyös úr magyarázataival – köszönhetően a színház sajtóreferensének másnapi felvilágosításával (amúgy nem szokás a sajtókapcsolat nevét egy beszámolóban feltüntetni, de most ehhez írásom végén ragaszkodnék – ritkán találkozni ennyire adekvát, kedves, és amúgy roppant bájos hölggyel).
Tehát: az előadás kezdetén némi technika malőr történt. A "házi" használatra szánt színpadi mikrofonok nem az ügyelő meg az igazgatói iroda felé közvetítették a zenét, hanem a kakasülőre – ahol azt hitték, mikroportot használnak az énekesek, s kitört a lázadás.
A második bejelentés pedig egyszerűen arról szólt, Álvarez nem vállalja az előadás folytatását.
Született tehát - nem szeretem a kifejezést, de mégis le kell írnom - egy új tenorcsillag.

És a végén korrigálnom kell a beszámoló címét.
Nem 105 százalékos volt az előadás (értve rajta a kétszer elhangzó első néhány percet).
120%-os volt. Köszönhetően egy bizonyos Victor Pablo Péreznek. Ő dirigált. S személyében egy fantasztikus karmestert ismertem meg, olyan, mára elveszett típust, aki épp csak ránéz egy-egy szólamra, s a zenekar hihetetlen precizitással, élettel szól; aki nem pózol, aki tudja, mindent betanított a próbákon, a Teatro Real zenekara (amúgy "hivatalos" nevén a Madridi Szimfonikusok) pedig tudja, mi a helyzet, hogyan kell ezt meg amazt megoldani.
Azt hittem, ez a generáció, a Serafinoké, Koslereké, Kripseké elveszett.
Szerencsére nem.

(Ez a tudósítás nem jöhetett volna létre Graca Ramos segítsége nélkül.
Sok köszönet neki.)