Első hallás után (Tallózás a 2010-es Mini-Fesztivál műveiből)

2010. január 29-30.
Fesztivál Színház

Mini-Fesztivál

Dargay Marcell, Horváth Barnabás, Hollós Máté, Megyeri Krisztina, Virágh András Gábor, Bozay Attila, Kurtág György, Sugár Miklós, Lendvay Kamilló, Hidas Frigyes, Kákonyi Árpád, Dubrovay László művei

Az idei, 22. Mini-Fesztivál négy koncertjéből csak az első kettőre látogattam el. Nem könnyű ezeket az új alkotásokat ilyen tömény adagolásban első hallásra befogadni. Mivel tudom, hogy egy efféle fesztivál megrendezése nagyon sok pénzbe kerül, és nagyon nagy igény van rá a szerzők részéről – hiszen elképesztően gyér ma hazánkban az érdeklődés a kortárszene iránt –, lenne néhány egyszerű javaslatom a szervezők felé.

Talán jó lenne, ha a művek egyórás blokkokba rendezve szólalnának meg, s az egyes koncertek között több ideje lenne a hallgatóságnak arra, hogy kipihenje magát. Még azt is nagy örömmel üdvözölném, ha minden alkotás kétszer egymás után hangzana fel, s a partitúrát kézben tartva lehetne végigkövetni a műveket. Úgy gondolom, hogy egy zeneműnek egyszeri elhangzás után is mély nyomokat kell hagynia a hallgatókban, és ezt a Mini-Fesztivál nyitóhangversenyén csak néhány szerzőnek sikerült elérnie. Legtöbbször maga az előadás is meggátolta a mű tökéletes érvényre jutását.

Mindezek tükrében arra bíztatnám a szervezőket, hogy inkább kevesebb művet mutassanak be, de tegyék lehetővé azok mélyebb megismerését. Ennek hiányában én most csak azokról a darabokról beszélnék, melyeknek első hallásra is sikerült megtalálniuk az utat a közönséghez.

Hollós Máté Csöndes trombitaszó hárfával című darabja 1996-ban íródott Geiger György (trombita) és Maros Éva (hárfa) számára. Nagy szerencsénk volt, hogy ezen a koncerten is ők adták elő a darabot. Geiger György csodálatos trombitahangja és a két művész közti tökéletes egység lehetővé tette, hogy a héttételes kis művecske minden szépsége felszínre kerüljön.

Nagyon jó produkció volt Kurtág György Tre pezzi-jének előadása is. Tulajdonképpen ez a darab is hét tételből áll, kétszer három, és egy plusz tétel elhangzása teszi teljessé az alkotást. Klenyán Csaba (klarinét) már a műismertetőben megmutatja, milyen szoros kapcsolatban áll a kompozícióval, Lukács Miklóssal (cimbalom) közösen pedig lemezkész előadásban abszolválták a darabot. Minden olyan pontot, dallami, harmóniai kötődést megtaláltak a műben, mely első hallásra is megadta a befogadó számára a megértés lehetőségét.

Mindenképpen meg kell említenünk Sugár Miklós Rézkarakterek című alkotását is. Igaz, hogy az Ewald Brass Quintett ezen az estén nem volt olyan profi, mint azt megszokhattuk tőluk, ám a hangindítási „sokszínűség”, a ritmikai pontatlanságok ellenére is meg tudták mutatni, hogy a szerző részint konvencionális, részint újszerű darabja számot tarthat a zeneszerető közönség figyelmére.

A másnapi, szombat délutáni koncerten a kortárs zeneszerzőknek teljesen más arca mutatkozott meg. Ebben a másfél órányi anyagban egyetlen olyan mű sem akadt, melynek élvezetéhez partitúrát, vagy többszöri elhangzást igényelt volna a közönség. A nagyzenekari darabokban valószínűleg jobban előtérbe kerül a masszív zenei szerkezet szükségessége, mely egy 100 fős apparátus esetén elengedhetetlen a sikeres produkció létrejöttéhez. S kellemes érzéseinkhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy az előző este foghíjas nézőteréhez képest a Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekar „rajongói” teljesen megtöltötték a termet, és gondoskodtak a jó hangulatról is.

Talán a legkevésbé sikerült alkotás Lendvay Kamilló Csajkovszkij mester utolsó üzenete címet viselő darabja volt. Ahogy a cím alapján sejthető, a romantikus orosz mester nyoma lépten-nyomon tetten érhető Lendvay darabjában. A baj csak az, hogy a kötődést egyszerű dallami átvételekkel oldotta meg a szerző. Elharmonizálta, áthangszerelte a jól ismert melódiákat, s mindezt egy saját maga által írt „apokrif levéllel” támasztotta alá. Nem hiszem, hogy Csajkovszkij ebbe beleegyezett volna. Csak hát szegény már nem tud szólni. Voltak visszatérő szerkezeti elemek, jól felismerhető harmóniai váz, mely szintén egységes struktúrába rendeződve segítette a befogadást. Szóval minden földi halandó – kottista és zenei analfabéta – megtalálta benne azokat a pontokat, amelyek segítségével eligazodhat az ember, amikor meghívják egy számára idegen területre. Mert egy műalkotás mindig egy új felfedezés a hallgató/olvasó/néző számára.

Még könnyebb dolgunk volt Hidas Frigyes fantázia – gordonkára és fúvósegyüttesre című kompozíciójával. Az amúgy kb.100 tagú Pécsi Vasutas Koncertfúvós Zenekarnak csak egy kisebb, barátságosabb részlege maradt a színpadon. A fafúvósok, egy-két trombita, harsona, egy bőgő, és megjelent a színen egy középiskolás csellista lány is. Szabó Laura korának megfelelő szinten, nagyszerűen muzsikálta végig ezt a fülbemászó kis darabocskát. Nyilván nem érett zenész még, de az feltűnő, már most milyen magabiztosan vezet egy egész zenekart. Játéka mellőz minden mesterkéltséget, nem hallhattunk tőle magamutogató, feltupírozott zenei megoldásokat sem, pedig a hanganyag adott volna rá lehetőséget.

A Kákonyi Árpád jegyezte Suite in d jóval modernebb hangvételű, mint a Hidas-darab. Ennek ellenére abszolút nem okozott problémákat a megértése. A hat tétel - melyek az ismertető szerint egy méltatlanul mellőzőtt morva mester, Jan Peter Pupuska újabb gyöngyszemei – kedves humorral, iróniával, helyenként látványos elkeseredéssel festi elénk „a donyecki nagyhercegi udvar jubileumi, 22. nőnapi ünnepségére való készülődést”.

Dubrovay László Tavaszi Szimfóniájára aztán visszaült a színpadra az egész zenekar, hogy őrületes hangorkánnal hírdethessék: ha zenekari műről van szó, akkor az est többi szerzőjéhez hasonlóan Dubrovay is megmarad a zenei érthetőség határain belül.

Ezt a művet is jó volt hallgatni, még akkor is, ha a néhány kisegítőtől eltekintve amatőrökből álló Vasutas Koncertfúvós Zenekar olyan hamisan játszott, hogy csak nagy képzelőerő segítségével lehetett kiigazítani a harmóniák elcsúszásait. De mindezek ellenére ragyogóan muzsikáltak! Profi együttesek is megirigyelhetnék azt a rendkívül mozgékony zenei fantáziát, mellyel minden darabot tolmácsol ez a hatalmas együttes. Le a kalappal Neumayer Károly előtt, aki nagyszerűen dirigál, és a hallottak alapján valószínűleg kitűnő összpróbákat tart.