Halálra hangolva (Verdi Requiemje a Brnóiakkal)
2010. március 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
VERDI: Requiem
Lada Biriucov - szoprán, Galia Ibragimova - mezzoszoprán, Ludovít Ludha - tenor, Peter Mikulás - basszus
Brnói Filharmonikus Zenekar
A Cseh Filharmónia Brnói Kórusa
Vez.: Aleksandar Markovič
Csak egy alapos szellőztetés kellett. Hétfő este még a jövendő-reménybeli politikai adminisztráció és a bajszos-pocakos pénzoligarchia naftalinszagú figurái adták-vették egymástól a szót a Művészetek Palotájában: lásd, épül, szépül a kis magyar plutokrácia, indiszkrét, bájtalan nemzeti burzsoáziánk reprezentánsai újfent eldönthették, hogyan és miképpen rakják át a pénzt egyik zsebükből a másikba - nem árt leosztani a kártyákat időnek előtte, vagy hátba lapogatni, akit éppen illik.
Csak egy alapos szellőztetés kellett. És keddre már ismét visszanyerhette régi rangját a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, hogy azt szolgálja, amire állítólag életre hívatott, a süket duma helyett a magas hangművészetet. A gyászmise ezért is volt jó választás az estére, hisz van mit siratni a Kárpát-medencében, van mit gyászolni a jelen Magyarországán is, ha mást nem, sosemvolt demokráciánk elveszett ifjúságát és délibábos illúzióit. Giuseppe Verdi sokat hallott Requiemje erre éppen alkalmas, vagyis helyenként elég hangos ahhoz, hogy elfojtsa a húsz éve kisemmizettek halkuló panaszát - a telhetetlen tőkések üvöltését úgysem nyomhatja el semmi, de semmi.
Csak egy alapos szellőztetés kellett. És a Brnói Filharmonikus Zenekar, a Cseh Filharmónia Brnói Kórusa, valamint válogatott énekes szólisták előadásában megszólalhatott ezen ékesszóló rekviem. A XIX. századi oratorikus irodalom talán legmagasabb hegycsúcsa, a kései romantika tendenciáinak iskolapéldája a mű; egy személyes és egy közös (nemzeti) veszteség együttes megélése adja a darab esztétikai kereteit, a jó barát Alessandro Manzoni és a szakmai példakép, Gioacchino Rossini elvesztése fölött érzett fájdalom művészi manifesztumává stilizálódik a kor zenei lángelméjének kezén e halotti mise.
Az estén pálcát ragadó Aleksandar Markovič karmester már az első ütemeknél a tudtunkra adta, nem nagyromantikus-szárnyaló víziót kíván átnyújtani interpretációjában, energiáit inkább a részletes kidolgozottságra valamint a precizitás keresésére és bemutatására összpontosítja. A zenekari hangzás messze esett a színekben tobzódó, hullámzóan eredeti hangképzéstől, a brnói együttes sokszor tompábban, szürkébben játszott az elvártnál, Markovič erős objektív kontrollját végig érezni lehetett a produkciójukon. Az érzelemgazdagság ezen skáláját nem nyitotta szélesebbre az énekkar sem, bár a kórus igen jó erőket vonultat fel, s érezhetően kiegyensúlyozott, jó teljesítményre képes gárda az övék, nem annyira a drámai kifejezés rögösebb útjait járják, de igyekeztek a mű támasztotta technikai követelményeknek minden szinten megfelelni. Ebben a tekintetben kétségkívül siker koronázta az előadásukat: szép és pedánsan felrakott összhangot hallottam a zenekar és a kóristák produkciója között - köszönhetően természetesen a tagbaszakadt, mindazonáltal jól képzett és mindvégig biztos kézzel irányító dirigensnek.
Az énekesekkel érdemes alaposabban foglalkozni. A női szólókat Lada Biriucov (szoprán) és Galia Ibragimova (mezzoszoprán) énekesnők látták el, de míg előbbi egy irgalmas diakonissza öltözetében bejárta a szilaj drámaiság hegy-völgyeit, utóbbi kihívóan mély dekoltázsa ellenére is adós maradt az érzelemkifejezés mélyebb rétegeivel. Biriucov hangja szép és erős, sőt drámai erejű orgánum, sok apró hibával tarkított szólója közepes osztályzatot érdemelne, ha nem tudná hátrányát előnyére fordítani. Minden egyes megformálandó hanggal, egy pokolian nehéz szólam ezernyi buktatójával folytatott élet-halál harca kifejezésgazdag, tragikus küzdelemmé lényegült át. Ibragimova kevesebbet áldoz az intenzitás oltárán, kettőseit a szopránnal talán szívesen felejtené, hangjának érzékien imbolygó szépségén kívül nincs miért feljegyezzük a nevét.
Az előzetesen meghirdetett tenorista Michal Lehotsky helyett Ludovít Ludha énekében gyönyörködhettünk kedd esete, ezúttal szó szerint. (A rossznyelvek szerint Lehotsky maródisága mögött a pár héttel ezelőtti Pillangókisasszony-vendégjátékban - szintén beugrással - nyújtott vitatott teljesítménye, esetleg annak kínos kritikai visszhangja húzódik meg - a jónyelvek szerint persze nem.) Ludha mindenesetre olyan énekszólóval rukkolt elő, amit ritkán hallani helyettesektől. Fényes és tiszta tenorja az Ingemiscóban pompásan szólt, megható és emelkedett volt, miközben végig megmaradt a szentimentalizmus és a jó ízlés határán innen.
Az este kétségkívül világszínvonalig szaladó teljesítményét a basszista Peter Mikulástól hallhattuk. Mikulás öblös basszusa a szokott módon telten, ugyanakkor árnyaltan és pontosan, szépen intonálva szólalt meg. Éke volt egy összességében korrekt és érezhetően gondosan megmunkált, de az intenzívebb retorikus olvasatot nélkülöző előadásnak.
