Szőke Aladdin és Harcos Haffner (A Dán Nemzeti Kamarazenekar a MűPában)

2010. március 20.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Dán Nemzeti Kamarazenekar
Miah Persson - ének
Seres Dóra - fuvola
Vez.: Fischer Ádám

NIELSEN: Fuvolaverseny
Aladdin-szvit op. 34
MOZART: Betracht dies Herz (Grabmusik - részlet) K.42
Misera, dove son - recitativo és ária, K.369
D-dúr ("Haffner") szimfónia, K.385

Ismét itt a tavasz, a jó idő, így újra lehetőségünk nyílik a műpás koncerteket egy könnyű Duna-parti sétával indítani. Annál is inkább, mivel akkor megspóroljuk a koncert utáni garázs-tülekedést, s ráadásul hazafelé még betérhetünk egy pohár alkoholtartalmú italra is, hogy megbeszéljük a hallottakat.
Nos, a Dán Nemzeti Kamarazenekar koncertje után volt miről beszélgetni.

Az est tulajdonképpen az egyik szólista és a karmester révén dán-magyar koprodukció volt. Mi több, Seres Dóra a két ország közti állandó kapocsként az együttes első fuvolásának pozíciójából avanzsált szólistává erre az estére.

Nielsen neve mára már viszonylag ismertté lett hazánkban is. A XX. század elején alkotó dán zeneszerző kvalitásban és megfogalmazásmódban is Kodállyal említhető egy sorban. Zenéje élvezetes, ötletes, jól hangszerelt, a dán népzenét is felhasználó karakteres darabokból áll.
Így bizony ez az Aladdin szőke, kék szemű, tejfehér bőrű fiatalemberré változott a keleties fordulatokat teljes egészében nélkülöző zenében. Nemcsak külseje, de egész természete más jelleget mutatott, mint a hagyományos elképzeléseink, bár ez utóbbi már inkább az előadásmódnak volt köszönhető. A zenekar és karmestere ugyanis őrületes vehemenciával, lendülettel, mindent elsöprő érzelmekkel ugrott neki a zenedarabnak. Mivel Nielsen esetében nekem sincs túl sok élőzenei tapasztalatom, hát gondoltam, ez az ő szerzőjük, ők tudják a legjobban, hogyan is kell ezt csinálni. Ha ilyen tüzes, ennyire erőteljes, ám legyen, én hiszek nekik. A meglehetősen unalmas fuvolaverseny után amúgy is jól esett egy kis élet a színpadról. Félreértés ne essék, Seres Dóra kitűnően játszik hangszerén, technikailag kifogástalan, precíz, pontos. Talán lehetne kicsit élettelibb, kevésbé jókislányos vagány nagyvilági nő, de panaszra nincs okunk. Amit ki lehetett hozni ebből a versenyműből, azt ő nagyjából meg is valósította.

A Mozartokat hallgatva azonban gyanút fogtam, hogy talán ez a Nielsen sem annyira ütős alak a dán zenei palettán, ahogy későbbi honfitársai bemutatták nekünk.
Az első ária (Betracht dies Herz) még egészen rendben volt. A gyermek Mozart egyszerűbbnek mondható darabja (ez volt az a bizonyos teljes magányban komponált mű, amivel a salzburgi hercegérsek leellenőrizte: tényleg ő írja a darabokat és nem a papa) gond nélkül lecsordogált. A Misera, dove son viszont már hagyott némi kívánnivalót maga után.

Miah Persson (szoprán) előadása érzelmi téren teljesen rendben volt. Vele sírtunk, vele nevettünk, féltünk, ahol kellett, éreztük, amit "kellett". A lehengerlő hangvétel, az állandó óriási vibrato viszont nekem meglehetősen távolinak tűnik Mozart zenéjétől. Az viszont tagadhatatlan, hogy Persson vitte el a hátán az egész produkciót, s így minden dicséret megilleti. Izgalmas, érzelmes, lebilincselő előadása mindvégig útmutatással szolgált a zenekar számára, mikor, miből, mennyit és hogyan adjanak. Az együttes viszont nem mindig tudott lépést tartani vele, s így Miah Persson "feldobott labdái" gyakran parlagon maradtak, s azt is elég sokszor érezhettük, hogy a zenekar nem társa, csak kissé lemaradt kísérője az énekesnőnek.

A fejvesztett kapkodásnak az igazi oka azonban a Haffner szimfóniában vált teljesen nyilvánvalóvá. Minden elismerésem az együttesnek abból a szempontból, hogy hallhatóan rettenetesen sok munka és még több lelkesedés, erőbedobás van amögött, amit csinálnak.
Ők úgy próbálják eljátszani Mozartot, mintha az egy kései Beethoven lenne, annak is különösen zaklatott előadása. Egyik oldalon őrületes tempóban, nyílegyenesen sorjázó hangok, sok igen rövid, élesen elkülönülő staccato, megtépett húrok, majd hirtelen váltással éteri pianók, óriási kötőívek következtek.

A romantika teljes tárházát felvonultatták. A probléma nemcsak Mozart elvesztése volt, hanem a technikai hiányosságok kiütközése is. Mert ha ezzel az átstilizált Mozarttal egy lebilincselő előadást hoznak létre, akkor az ember azt mondja: jó, ők ilyennek képzelték, végül is nincsenek egyedül felfogásukkal. De magabiztos virtuozitás helyett csak a vágyott hangzásképért folytatott heroikus küzdelem maradt - hol több, hol egészen kevés sikerrel.
Pedig ha megcsinálták volna azokat a gesztusokat, amik megkímélik az előadót a kapkodástól, ha létrejönnek azok a tagolások, amik segítenek elkerülni a folyamatos orra bukást, ha a végig agyongyömöszkölt futamok helyett megtalálják a valóban energikus pontokat, akkor jóval egyszerűbben játszhatóvá, mégis sokkal izgalmasabbá vált volna a darab.
Szóval: többet ésszel, mint erővel.

Fischer Ádám pedig ahelyett, hogy visszafogta volna együttesét, még jobban belehajszolta őket ebbe az őrült táncba, hogy aztán a ráadásként eljátszott Figaro-nyitányban még a bőgősöknek is loboghasson egy kissé a hajuk.

Az est ismét megcáfolta azt az egyre valószínűtlenebbnek tűnő hiedelmet, hogy az északi népek hidegebbek, mint a déliek.
A Tavaszi Fesztivál vendégegyüttese is azt bizonyította: a zene náluk is elsősorban az érzelmek területéről táplálkozik.