Lehelet, finoman (NFZ, Widmann)

2010. február 25.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Nemzeti Filharmonikus Zenekar
Jörg Widmann (klarinét)
Vez.: Kocsis Zoltán

HAYDN: D-dúr ("Londoni") szimfónia, Hob. I:104
MOZART: A-dúr klarinétverseny, K 622
BRAHMS: III. (F-dúr) szimfónia, Op.90

Nemrégiben egy interjúban nyilatkozta Kocsis Zoltán, hogy immár elérkezett az az idő, amikor gyakran úgy képes megszólaltatni a Nemzeti Filharmonikus Zenekart, mintha zongorán játszana. Figyelem tehát Kocsis dirigálását, mozdulatait, és az jut eszembe, hogy a titok nem a hangversenyen búvik meg, a varázslat alighanem már a próbákon megtörténik, és ennek gazdagon termő gyümölcse maga a koncert. Pedig látható, hogy Kocsis Zoltán mint dirigens immár nagyon sok mindent a magáénak tudhat, ami esetleg 10 vagy 15 éve még hiányzott karmesteri eszköztárából, de azt hiszem, amit mostanra meg tud valósítani a zenekarral, az nem elsősorban ebből az idők során "felszedett" rutinból, hanem eredendő zeneiségéből táplálkozik. Akárhogy is, egészen gyönyörű volt, amit a Nemzeti Filharmonikusok produkáltak ezen a koncerten.

A Londoni szimfónia első akkordjától a Brahms-mű csendes lezárásáig tartott az egyenletes színvonalú, kiváló muzsikálás, és ezt mindennemű érzelgősség, vagy dicsfény nélkül, a lehető legtárgyilagosabban jelentem ki. Az F-dúr szimfónia harmadik tételének rizikós kürtszólója volt talán egyfajta fénypont; hideg profizmus és mély muzikalitás káprázatos egyvelege. Említendő a timpani egész végig kiemelkedő teljesítménye (csak tényleg zárójelben: talán itt-ott az én szubjektív mércém szerint túlontúl is előtérbe került a hangszer, de ez nyilván előadói koncepció lehetett), a mélyvonósok drámai ereje, a rézfúvók megkérdőjelezhetetlen magabiztossága, de nem hagyom ki az érzéki fafúvósokat sem, és direkte a végére hagyva: a teljes vonóskar áttetsző érzékenysége.

Ez utóbbi erény különösen Mozart A-dúr klarinétversenyében teljesedett ki. Az egészen kis létszámú zenekar és a termékeny komponistaként is ismert szólista (nemsokára egyébként zeneszerzői minőségében is bemutatkozik Budapesten), Jörg Widmann mintha mindig is együtt muzsikáltak volna. Érdekes, bár kissé szokatlan volt az a főleg a könnyebb műfajokban megszokott gesztus, ahogy Widmann odafordult az épp őt kísérő szólamok felé; értékeljük ezt akár egyfajta modorosságnak, akár az együttzenélés öröméből fakadó spontán megnyilatkozásának, a legszebb perceket talán épp a versenymű tolmácsolása szerezte. Widmann minden porcikájával muzsikált, hiánytalan magabiztossággal, játékos, a pillanat csábításának is helyet adó muzikalitással. Kocsis pedig gálánsan, és finom eleganciával kísért zenekarával.

Amikor pedig az együttes mozgósította igazi erőtartalékait, mint a Haydn- vagy a Brahms-szimfóniában, akkor azt a legkisebb erőlködés nélkül tette. Így a mély tónusok újabb, részletező árnyalatokkal gazdagodtak, tovább erősítve a zenei kifejezés gazdagságát. Ez legnyilvánvalóbban persze a dúsan hangszerelt Brahms-szimfóniában mutatkozott meg. A Londoni szimfónia pedig a szándékoltan kamara méretűre zsugorított együttes feszes, kiélezett tónusától telt meg élettel.

Érdekes momentuma volt a koncertnek, hogy a szünet után, a Brahms-mű előtt Kocsis egy fiatalembert kísért a színpadra. Sárközi Lajos, aki a különleges tehetségek osztályába jár a Zeneakadémián, ezúttal a Nemzeti Hangversenyterem színpadán mutathatta meg elképesztő technikai felkészültségét egy Kreisler-szólódarabban.

A ráadás előtt Kocsis mikrofont ragadott, és pár szóban megpróbálta megvilágítani azt a zenei rokonságot, mely az azt megelőző percekben felcsendült Brahms-mű lassú tétele és Dvořák Hetedik szimfóniájának második tétele között húzódik. A dolog nyertese a közönség lett, aki így kapott egy ihletett Dvořák-tételt is a koncert végére.