Nyár a télben (A Tonkünstler Zenekar és Christiane Oelze hangversenye)

2010. február 6.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Tonkünstler Zenekar
Christiane Oelze - ének
Vez: Andrés Orosco-Estrada

VILLA-LOBOS: Bachianas Brasileiras, Nr. 5 - I. Aria (Cantilena); II. Danca (Martelo)
WOLF: Olasz szerenád
Ima (Gebet, Mörike-dalok, Nr.28)
Mignon (Goethe-dalok)
R. STRAUSS: Négy utolsó ének - Szeptember, Op.150 Nr.2
Anyai mondóka, Op.43 No.2
BRAHMS: I. (c-moll) szimfónia, Op.68

"Január, február - itt a nyár!" - szoktuk mondani év elején, inkább sóvárogva, semmint az ősi tételmondat igazságtartalmában bízva. A Tonkünstler Zenekar azonban úgy döntött, a meleg és a napfény utáni áhítozás helyett inkább egy kis muzsikával igyekszik felborítani a természet szokásos rendjét.

A mindnyájunk örömére elkövetett kegyes kis csalás minden bizonnyal az égiek tetszését is elnyerte, merthogy a kinti szakadó hóesés ellenére a Művészetek Palotájában ragyogó napsütés és parázsló hangulat melengette a télben átfagyott lelkeket.

Villa-Lobos kilenctételes művének sajnos csak egy részét játszotta el a zenekarból alakult csellóegyüttes és Christiane Oelze. Pedig az elhangzott két tétel (I., Aria és II., Danca) alapján a darab egy új és nagyon szimpatikus előadásmódja bontakozott ki. A jól ismert Aria tételben például a csellók rendkívül markáns, intenzív, ritmusos hangjai fölött egy telt, délies, glisszandókkal, belemenésekkel teli énekszólam helyett mindvégig egy egészen finom vonalvezetésű, hol intenzívebben, hol halványan vibráló, szinte kislányos hang lebegett.
Egyszerű volt és mindemellett lenyűgöző.

Legnagyobb örömünkre ez a hangszín Christiane Oelze elidegeníthetetlen tulajdonságai közé tartozik. Így maradhatott meg minden darabban, még az anyaságot hangsúlyozó vidám kis Strauss-dalban is az érett nő, az anya gesztusai mellett egyfajta lányos finomság, visszafogottság. S így lehetséges az is, hogy Hugo Wolf két dalában, sőt még a Négy utolsó ének Szeptember-ében is a borús, lemondó, fájó hangvétel ellenére mindvégig megmaradt a remény érzése a hallgatókban.

Ha Oelze előadásáról beszélünk, nem elég a tisztaságot, a technikai perfekciót, a kitűnő elgondolással megvalósított szövegmondást méltatnunk. Ő egy jelenség, akinél a látvány, a kisugárzás teszi igazán teljessé az interpretációt.

Mondhatnánk, hogy a zenekarnak nagyon nehéz dolga volt az est első részében, hiszen dalokat kísérni még egy szál zongorával sem könnyű feladat, hát még ha egy együttesnek kell ezt megtennie. Ám az énekesnő szuggesztív előadása és az a tökéletes egység, mely közte és Andrés Orosco-Estrada között létrejött, minden segítséget megadott a zenekarnak az egységes előadás létrehozásához. Néhány hamiskás hang és egy-két észrevehető, de maradandó károkat nem okozó széteséstől eltekintve kitűnően muzsikáltak.

Az megfigyelhető, hogy van néhány húzó zenész a csapatban, mint például a csellószólam-vezető, aki mintaszerűen látja el feladatkörét. Minden lehetséges látható módon (egy könyökmozdítással, kis fejbiccentéssel, vállemeléssel) és persze auditívan, azaz rendkívül intenzív játékával is folyamatosan jelez a mögötte ülőknek, mikor, miből mennyit és hogyan adjanak. Tolmáccsá válik a karmester és a szólam között, aki nem megzavarja, hanem segíti Orosco-Estrada munkáját.

Olykor-olykor hallani, hogy a tuttikban - különösen a hegedűknél - néha megszólal egy nem odaillő hang, vagy pontatlan ritmus. De a rendkívül intenzív, magával ragadó zenei megvalósítás sodrában végül is elvesznek ezek a megbicsaklott hangok.

Azt hittem, Orosco-Estrada az első részben látottaknál már nem tud többet adni.
Nagyot tévedtem. A Brahmsban - mindamellett, hogy hozta azt a mindenre kiterjedő, valamennyi kis zenei történésnek külön figyelmet szentelő precíz, pontos magatartást, amit a daloknál - még sokkal-sokkal több energiát sugárzott együttese felé, mint korábban. A negyedik tétel végén már nem is egy szimpatikus 33 éves kolumbiai fiatalember ugrált a pulpituson, hanem egy óriásira duzzadt energiagolyó vitte magával az egész csapatot. Hatalmas, ide-oda cikázó mozdulatokkal húzta ki a zenekarból a hangzást, ami megkoronázza az előtte elhangzottakat.

Lehet itt is hibákról beszélni, de nem érdemes.
Mindenkinek jó szívvel tudnám ajánlani azt a c-moll szimfóniát, ami szombaton este a MűPában elhangzott.
Köszönjük a remek estét, s reméljük, tovább folytatódik az Osztrák-Magyar Monarchia egykori országai között már három éve tartó "cserekoncertek" szép sorozata.