Operabemutatók
Miroslav Dvorsky és Alexandru Agache partnereként Lukács Gyöngyi ezen a győri estén ismét bebizonyította, hogy magyar színpadon ma vitathatatlanul ő az első számú primadonna.
Operabemutatók
Zeneileg kevésbé volt az este meggyőző, de a rendezés gondolatok, képzettársítások tömkelegét indítja el az emberben – abban bízom, hogy ez az előadás egyszer kijön DVD-n, és több kiderül számomra Langridge elgondolásából.
Operabemutatók
Az utóbbi évek debreceni operajátszását leginkább egy-egy grandiózus mű és néhány ritkaság bemutatása tette emlékezetessé, a klasszikus-romantikus alaprepertoár népszerű darabjai némileg háttérbe szorultak. Időszerű volt tehát Puccini Bohéméletének újbóli színpadra állítása.
Budapesten
A rendre izgalmas programokkal pódiumra lépő Concerto Budapest XX. századi és kortárs művekből állította össze mostani hangversenyét, Zombola Péter új, a zenekarnak ajánlott darabja mellett Prokofjev 1. hegedűversenye és Sosztakovics X. szimfóniája hangzott el.
Budapesten
A szezon utolsó koncertjére olyan klasszikus műsort tartogatott az NFZ, amire a legkonzervatívabb „bérletvásárló” számít. Lehet, hogy ez már közönségcsalogató a következő évre? Ahogy a nagykönyvben ez le van írva: a nyitány, versenymű, szimfónia szentháromság
Budapesten
Hogy egy műsor összeállításában milyen szempontok játszanak szerepet, azt – amennyiben nem kérdezzük meg az előadóktól – sokszor csak találgatni lehet. Ettől függetlenül nem nagy baj, ha a közönség érez valami logikát a felépítésben. Jómagam a közönség részeként keretes felépítést véltem észlelni...
Budapesten
Az Orfeo Zenekar Simon Standage koncertmestersége alatt gyakorlatilag elérte az elérhető legmagasabb színvonalat, és így Vashegyi is meg tudja valósítani, amit akar; Händel partitúrájában kihangsúlyozni a lényeges momentumokat.
Budapesten
Olari Elts rém energikusan irányítja a zenészeket, hol csak egy kézzel, hol annyival sem, sajátos mozdulatait látva felrémlik, nagyjából így játszaná el Rowan Atkinson Lagardère lovagot, nem is vezényel, festeget valahova a levegőbe, vagy nem is tudom, mit csinál, mélyen belenyúl az Erőbe, de valószínűleg csak megpróbálja átadni azt, amivel eggyé vált: a zenét.
Operabemutatók
Egészen Pécsig kell annak utaznia, aki most remek Falstaff-előadást szeretne látni-hallani. Nagy Viktor rendezése telitalálat, s a színházban megpróbálták a lehetetlent, és igyekeztek (szereposztásonként) tíz egyenrangú énekest szerezni Verdi utolsó remekművéhez. Ez majdnem sikerült is nekik.
Budapesten
Ha a közönség bevonásával zajló zenei improvizációk, valamint a különféle előadói és zeneszerzői ötletek felsorakoztatása mellé odatesszük, hogy a muzsikusok olykor a terem különböző pontjain zenélve a teret is bejátszották, abba a paradoxonba ütközünk, hogy a Mezítlábas Zenészek tulajdonképpen élővé tették a kortárs zenét.
Operabemutatók
Már önmagában a Pomádé király műsorra tűzéséért kalapot emeltem a színház vezetése előtt. Ránki György meseoperája ugyanis nem adható elő bizonyos zenei színvonal teljesítése nélkül, s már maga a feladat vállalása is elismerést érdemel. És erre az előadás egy pillanatig sem cáfolt rá.
Vidéken
Jó 25 éve egy Erkel színházi este és a másnapi tévéközvetítés hatására egy életre eljegyeztem magam Verdi Requiemjével (Valentini-Terrani, Gulyás, Plishka, Verrett, Obrazcova, Kelen, Gyaurov…). Hasonló élményt éltem át a minap Rossini Stabat Materével, amelyet a Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Kórus mutatott be.
Budapesten
Ez a Bartók–Kocsis–Juronics triász elég ütőképesnek tűnik. A Fából faragott királyfi előadása minden szempontból rendkívülinek bizonyult, amiről csak azért lehetetlen csupa elragadtatással beszélni, mert csak egyetlen egyszer volt módunk megnézni. Így elsőre elég sok volt az „összművészeti” élmény.
Budapesten
A nyitóhangverseny kapcsán azon elmélkedtem, vajon milyen lehetne egy ilyen fesztivál első eseménye. Hát, mondjuk pont ilyen, mint a záróhangverseny volt. Nagyhírű angol zenekar, nagyhírű svájci vezetőkarmesterrel, nagyhírű magyar szólistával, nagyon népszerű számokból összeállított műsorral – nem csoda, hogy teljesen megtelt a BBNH.
Budapesten
Lajtha és Weiner – a két szerző, akik miatt ott voltam. Azért éreztem kötelességemnek, hogy elmenjek erre a hangversenyre, mert komolyan tartom és hirdetem: mindkettőjüket sokkal gyakrabban kellene játszani. Persze, nem biztos, hogy így.
Budapesten
Békebeli, műkedvelő szalon-hangulatot, kamarastílt árasztott minden, kivéve a Vlach Quartet produkcióját, melyet nem nevezhetünk kellemes, könnyed, harmonikus házimuzsikálásnak – annál sokkal, de sokkal többet nyújtott ez az együttes.
Budapesten
Azt hiszem, nem árulok el titkot senkinek azzal, ha ismét leírom: az I Musici di Roma fantasztikus zenekar. Minden szó igaz, amit a kritikák írnak. Mennyei hangzás, kivételesen érzékeny vonókezelés és megfellebbezhetetlen stílusismeret jellemzi játékukat.
Budapesten
Rahmanyinov talán populárisabb, behízelgőbb a kelleténél, Szkrjabin zenéjén pedig túlságosan is érződik, hogy szerzőjük egy obskúrus teozófiai eszme apostola, de azért állandóan kísérletezünk velük. Lehet, hogy pont ezeket a tulajdonságaikat szeretjük?
Budapesten
Amennyire figyelemmel kísértem személyesen, vagy beszámolók alapján azt a munkát, amit Vashegyi az utóbbi években végzett, azt kell mondanom, a kép vegyes. Elmarasztalásra és dicséretre egyaránt adtak okot a produkciók. Most szerencsére csupa jót írhatok.
Budapesten
Maxim Vengerov valószínűleg a szívből jövő, érzelmes, áradó zenélést tartja fontosnak, és ez alapvetően nagyon helyes is. Mindegy, mit játszik, mindig egyformán gyönyörűen hegedül. Igen, gyönyörűen. És igen, egyformán.
