Frühlingsgewand (A Gewandhaus Zenekar hangversenye)
2012. május 18.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
A Lipcsei Gewandhaus Zenekara
Leonidasz Kavakosz – hegedű
Vez.: Riccardo Chailly
SOSZTAKOVICS: 1. (a-moll) hegedűverseny, op. 77
BRAHMS: III. (F-dúr) szimfónia, op. 90
*
Nobilis vendéget fogadott pénteken a Duna-menti Palota: a Lipcsei Gewandhaus Zenekara tett látogatást a Művészetek Palotájában. Európa egyik legrégebbi, s imígyen egyik legnagyobb hagyományokkal rendelkező muzsikus társulata tisztelte meg a budapesti közönséget egy röpke tavaszi koncerteste erejéig.
Sárgult lexikonokból tudom: az együttes gyökerei egészen a tizennyolcadik század közepéig nyúlnak vissza a ráérőn cammogó időben. Egykoron a „Három hattyúhoz” címzett kis lipcsei fogadó volt az „intézmény” bölcsője, a kontinens kiemelkedő zenekarává azonban csak az „arany” mendelssohni esztendőkben avanzsált, mikor is maga a zeneszerző fogta a pálcát estéről estére, s terelgette zenészeit a német romantika iskolájának göröngyös útján.
A Gewandhaus csillaga a huszadik században is felfelé ívelni látszott, hiszen olyan mesterek „trenírozták” sorban a gárdát, mint Nikisch Artúr, Wilhelm Furtwängler vagy Bruno Walter. (Irigylendő névsor, külön cikket kellene írni róla.) Azután jött a második világháború utáni újrarendeződés, leereszkedett a vasfüggöny és minden a feje tetejére állt – de a Gewandhaus így is talpon maradt. A szürke és fagyos, NDK-s érában, a hidegháború idején ugyan a fentieknél egy klasszissal gyengébb maestrók irányították a zenekart (Konwitschny, Neumann, Masur), de a színvonal, az odaadás és az értékteremtő elkötelezettség a rendszerváltásig alig-alig apadt. Lipcse büszke városa a maga páratlan, máig élő Bach-kultuszával és a Gewandhaus nemes tradíciójának életben tartásával egy afféle „kis Nyugat” volt a „Kelethez” csatolt Szászföldön. S kitartott, akár egy megmentett, apró ékszerdoboz a régmúltból, a német újraegyesítésig.
Ma már persze haladnak ők is a korral: hatezerkilencszáz rajongót regisztráltak a Facebookon – és ez így van rendjén.
Az est nyitószáma, Dmitrij Sosztakovics számos kis csínnyel és könnyelmű reminiszcenciákkal teletűzdelt a-moll hegedűversenye (op. 77 vagy op. 99) egykoron jókora szálka volt a szovjet hivatalos zenepolitika szemében. Bár 1948-ban született, mégis hét év kellett, mire bemutatóját megérte: 1955-ben jelenhetett csak meg a darab, az enyhülés levegőjét kihasználva, a Tizedik szimfónia szomszédságában. A David Ojsztrah által „csodálatos komolyságú” alkotásnak titulált 1. hegedűkoncert mára a szerző egyik leggyakrabban megszólaltatott kompozíciójává lépett elő. De rá is szolgált a diadalra, hisz változatos, karakterekben és zenei információkban bővelkedő alkotás. A nyitótétel által komótosan, szinte tégláról-téglára felépített, mélázó, filozofáló, vívódó atmoszféráját (hommage à Elgar) a kekec scherzo démoni tánca, majd a virtuóz burleszk lüktető Belzebub-gúnykacaja rombolja porrá. Közéjük ékelődik a zordan induló, de békülékennyé simuló, elvágyódó hangú passacaglia.
A görög hegedűművész, Leonidasz Kavakosz pár éve kellemes benyomásokat hagyott maga után, mikor a Philadelphia Zenekar hangversenyén Sibelius koncertjét játszotta. Olyasfajta introvertált művésznek találtam őt, akit lemezei nyomán aligha lehet maradéktalanul megismerni, felkészültsége, muzikalitása, személyiségének hatóereje csakis a koncert egyedi, teremtő légkörében tud kiteljesedni és megmutatni a valódi arcát. Haja jó pár centivel hosszabbra ereszkedett azóta, de játékának emocionális spektruma éppoly széles, frissessége és vitalitása megkapó, technikája makulátlan. Sosztakovics hegedűversenyét mintaszerűen vezeti elő, felvillanyozóan kristálytiszta, kikezdhetetlenül perfekt előadást produkálva. A kadencia alatt a közönség szó szerint még levegőt venni is elfelejtett.
Kétségtelen, Brahms III. szimfóniája sokkal inkább hajlamosít a töprengő hangvétel keresésére, az édes-bús, ékszerészi gondossággal formált előadásmódra, mint a másik három, ennélfogva talán Riccardo Chailly tapasztalt, érett – megkockáztatom: nagyformátumú –előadói kultúrája is jobban illik hozzá. Az is tagadhatatlan, a szerző ezen szimfóniája valamivel ritkábban hangzik el koncerten – jómagam több mint három éve hallottam utoljára, a Tavaszi Fesztiválon –, mint az I., a II., vagy a IV.. Talántán a záróakkord rezignáltan lecsengő pianója miatt is csekélyebb a közönségsikere. Magyarán, kevésbé impozánsnak ható mű, mint a megelőzőek, vagy épp a Negyedik. Mindazonáltal sokan vannak, akik a Harmadikat tartják Brahms legjobb szimfóniájának, mondván, mind közül az F-dúr szimfónia a legszofisztikáltabb, ugyanakkor legkomolyabb és legkomorabb is egyszersmind, s különös módon ebben rejlik egyedi bája, elemi vonzereje.
Chailly éppen ennek a felismerésnek a jegyében közelít a darabhoz, helyenként törékeny-filigrán, máshol erőteljesen testes képet rajzol, a mű néhol már-már túlsúlyos szigorúságát a maga empatikus modorával és vezénylésének türelmet sugárzó gesztusaival igyekszik oldani. Kiválónak hallom a szólamok együttmozgását, szépek és diszkrétek – ahogy a szerző kéri: „con discrezione” – a tempóváltások, a hangszerszólók gondosan illeszkednek a zenekari játékba. Az előadás így végig lendületes, dinamikus, s ami még ennél is fontosabb: üde és friss lesz, ugyanakkor mégis részvétteljes, emelkedett marad. Finom rétegzettséggel felvitt pasztellek és rikító árnyalatok kerülgetik egymást a küzdelmes, tépelődő saroktételekben, a merengő, nosztalgikus tónusú harmadik tétel kecses formát kap, a pasztorális, szinte bukolikus hangvételű andante valóságos májusköszöntőként ér a fülemhez: „Im wunderschönen Monat Mai…” – ötlik az eszembe valahonnan.
Ha már a szólista az ováció ellenére megspórolta a ráadást, a zenekart nem hagytuk csak úgy, váratlan szuvenír nélkül távozni. Örömzenével, az Akadémiai ünnepi nyitány fesztelen, felszabadult előadásával búcsúztak a lipcseiek Budapesttől.
A makacs köd még megül a völgyek mélyén. Kevély és metsző szelek fújnak estelente, hazafelé ballagva tavaszi kabátom gallérját is felhajtom. De azért mégiscsak május van.
