Az irány jó (a Pannon Filharmonikusok Francia-estje)

2012. május 11.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Pannon Filharmonikusok
Perényi Miklós – gordonka
Vez.: Bogányi Tibor

DUTILLEUX: Danse fantastique
DUTILLEUX: Tout un monde lontain – csellóverseny
DEBUSSY: A tenger
RAVEL: Bolero

*

Lesznek még hangversenyek ebben a szezonban, de több zenekar már a tavasszal esedékes külföldi turnéknál tart, hogy aztán készülhessen a különböző nyári fesztiválokra. Ki ide, ki oda, Martonvásárra, a Zemplénbe, vagy csak a pihenésre.

És persze, készülnek egyfajta számvetésre is.

A jövő évi bérletek értékesítését már mindenhol megkezdték – talán a zömét már el is adták „lábon” –, szóval a program összeállításában, a szólisták kiválasztásában majd csak később, két-három év múlva lehet hasznosítani a tapasztalatokat, de a zenekar építésével, nevelésével kapcsolatban itt az idő mérleget készíteni.

A Pannon Filharmonikusok esetében különösen időszerű mindez. Ezzel a francia műsorral véget ért a 2012/13-as budapesti bérletsorozatuk, teljesítették első évadjukat új karmesterükkel, Bogányi Tiborral, de az együttes közelmúltjában volt még egy elég jelentős fordulópont, beköltöztek a Kodály Központba, és úgy gondolom, másfél év alatt már szépen be is lakták új otthonukat.

Az egészen biztos, hogy egy zenekar életében az ilyen fordulatok inspirálnak, egy kicsit mindenki komolyabban veszi magát és még jobban igyekszik. A kérdés csak az, hogy a közönség mennyit hall meg mindebből, érzékelhető-e rögtön a változás?

Nos, határozottan igen! A zenekar frissen és felszabadultan szól, mindvégig volt olyan érzésem, hogy bíznak magukban és élvezik, amit csinálnak.

Egyébként is nagyon ügyesen összerakott hangverseny volt, izgalmas műsorral, és az utánozhatatlan Perényi Miklóssal.

Dutilleux Danse fantastique című – műfajilag nehezen besorolható – kompozícióját sohasem hallottam korábban, de elég karakteres, rokonszenves műnek tűnt. Tudom, hogy a szerző igazán a huszadik század második felében volt aktív, stílusa mégis premodern. Sem dodekafónia, sem a későbbi, „darmstadti” stílus nem érintette. Leginkább Debussyt és Ravelt ragozza tovább, és ha van egyáltalán rokona, akkor az inkább Messiaen, mint bárki más – szóval nagyon francia. A gordonkaverseny talán pontosan ezért volt nagyon szép.

Igaz, aligha van csellista a világon, aki annyira empatikusan, minden attraktív külsőséget mellőző figyelemmel tudná eljátszani, mint Perényi Miklós. Mintha folyamatosan, menet közben is azon töprengene, hogyan szólhatna még jobban, még szebben, hogyan lehetne még kifejezőbb. Ettől érződik improvizációnak, keresetlen, élő beszédnek mindaz, amit Perényi közöl.

El tudják képzelni milyen az, amikor a ráadásként eljátszott Prelude a G-dúr szólószvitből úgy hat, mintha még soha nem hallották volna korábban?

A Debussy-mű hiába népszerű, a hangverseny a szünet után átmeneti lejtőre került. Mivel a Pannon Filharmonikusok most is figyelemreméltó intenzitással játszott, mindezt kénytelen voltam a darab számlájára írni. A Tenger alapból „bágyadt”, kevéssé drámai kompozíció. Talán segít, ha megtalálják a neki megfelelő környezetet. Ha önerőből nem eléggé mozgalmas és színes, jól jön egy megfelelő felvezetés, esetleg valami külső csúcspont?

A Bolero például ilyen. Egyébként is, Perényi fellépésén kívül ez a darab volt a koncert legfőbb vonzereje.
Nem, nem azért mintha különösen rajonganék ezért az opusért. Ravelnek komoly és elszánt tisztelője vagyok, de nagyon sok művét sorolom előrébb.

Viszont lappangott bennem valahol egy kis kaján mosoly, a rendszeresen koncertre járó és véleményét elmondó ember néha felületesen álcázott gonoszsága. Szóval Bolerót játszanak a Pécsiek? Amikor éppen az foglalkoztat bennünket leginkább, hogy milyen állapotban van a zenekar, hogyan hatott rájuk a karmesterváltás?
Rendben van, akkor most jöjjenek egyenként, álljon fel minden muzsikus egymás után, játsszuk el a Ki Mit Tud?-ot.
Mi pedig majd csak ülünk, és ha nem is vagyunk olyan rosszmájúak, ahogy feltételezik rólunk, majd bólogatva hallgatjuk a monoton témát exponáló hangszereseket, húzzuk a strigulákat és osztályozunk hol vigyorogva, hol fejcsóválva...

Szerencsére azért mégsem egészen erről szól minden. Egy zenekar nem azonos a muzsikusaival egyenként és külön. Tény, hogy a fafúvós szekció változatlanul gyengébb a zenekar átlagánál (leszámítva a témát legelsőképp eljátszó fuvolát, mert az a szóló rendkívül szép volt.) A rézfúvós szólókkal nem volt különösebb bajom, de az együttes legerősebb pontja egyértelműen a vonóskar.

A Pécsi Filharmonikusok jó zenekar, ráadásul most számottevően jobb karban van, mint a közelmúltban.

A szezon elején – emlékszem – arról beszéltek, hogy a nemzetközi élvonal a céljuk.
Egy évad után talán ott még nem tartanak, de nem hiszem, hogy a méricskélés, pontozás és viszonyítgatás ilyen fontos lenne – nekem legalábbis biztosan nem az. Ha ilyen elhivatottsággal és lelkesedéssel játszanak, akkor én a további koncertjeikre is vevő vagyok.