Hommage à Ligeti - 2012

2012. május 28.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Hommage à Ligeti

Induló, Polifón etűd, Szonatina
Invenció, Capriccio No. 1., 2.
Öt Arany-dal
Három Weöres-dal
Román koncert (Concert Românesc)
Szonáta brácsára
Apparitions
Atmosphères

Csalog Gábor, Fejérvári Zoltán – zongora
Szabóki Tünde – szoprán
Dimitri Murrath – brácsa
Concerto Budapest
Vez.: Rácz Zoltán

*

Kétségkívül sok igazság van abban, hogy Ligeti Györgynek 1956-ban pusztán a művészi fejlődése miatt is emigrálnia kellett, hiszen a magyar zene eléggé provinciális volt a háború után. A kor meghatározó mesterei már a második bécsi iskolával is szembehelyezkedtek, a fiatal zeneszerzők pedig el voltak zárva a friss áramlatoktól, azok megismerésére sem hangversenyen, sem felvételről nem adódott sok lehetőségük, így az akkori alkotások gerincét a némi óvatos modernizmussal vegyített népdalfeldolgozások jelentették.

Kézenfekvő tehát Ligeti életművét egyszerűen kettéosztani (Rácz Zoltán is élt ezzel a hangverseny előtt elmondott kis beszédében) az 56 előtt, Magyarországon komponált művekre – és a későbbiekre.
A teljes életművet bemutató sorozat szerencsére nem halad időrendben. Kor, apparátus és műfaj szempontjából is színes és összetett lett a műsor. A korai darabok így közvetlenül összevethetők a későiekkel, a zsengék az érett mestermunkákkal. Ez nagyon tanulságos, de érdekes módon nem csupán azért, mert így mindenben megpróbálhatjuk fölfedezni a csírákat, az oroszlánkörmöket, a remekművek ígéretét, hanem azért, mert ebben az esetben jóval bonyolultabb a képlet.

A pálya korai (tehát 1956 előtti) szakaszában is akad nagyszerű kompozíció, és nem is kevés. Kikezdhetetlen, örök értékű műnek tartom például a fúvósötös bagatell sorozatot – az UMZE sorozatában 2009. májusban hangzottak el –, de a most előadott négykezes darabok is nagyon izgalmasak. Zenei nyelvük egyértelműen közös az említett fúvósötösökkel, de vannak egy az egyben átfedések is. Ha az volt a koncepció, hogy a koncert eleje és vége legyen a legjobb és a legizgalmasabb, akkor szerintem bevált. Szemmel láthatóan és füllel hallhatóan Csalog Gábor és Fejérvári Zoltán is nagyon élvezte a zongoráznivalót.

A két dalciklusról már rögtön hallani, hogy 56 előttiek, és az egyes darabok nem is egyforma színvonalúak. Szellemesek és jól megmunkáltak persze, de az, hogy sikerült őket „eladni”, az Szabóki Tünde érdeme, aki a rendelkezésére álló egyetlen talpalatnyi helyen, kottatartó mögött állva is énekes színész tud lenni. Játszik, előad, átél. Tudom, hogy az ő szakmájában mindenki operaénekesi babérokra áhítozik – mégis úgy gondolom, hogy mostantól azt fogom kiemelten figyelni a műsorajánlatokban, találkozhatok-e vele egy valódi dalesten.

A Román koncertet sosem hallottam korábban. Így elsőre a kompozíció nem tűnt többnek, mint tisztességesen megcsinált stílusgyakorlatnak. Ligetinek ötletei is vannak, jól is hangszerel, de ezt a zenei képeskönyvet Enescu korábban már megcsinálta.

A szünet után előadott brácsaszonáta nem csak, hogy 56 utáni, hanem az egész este legkésőbb komponált műve volt. Fajsúlyos kompozíció. Különösen a hosszú első tétel annyira koncentrált, annyira kényszerítő, hogy az az előadót és a közönséget is komolyan igénybe veszi. Dmitri Murrath igényes brácsás, de úgy a harmadik tétel környékén már ő is, mi is lankadunk. Nem hiszem, hogy maga a szonáta lejtene, de valószínűleg nem lesz könnyű dolgom, ha többször is szeretném élőben meghallgatni. Nem sok brácsás mer felvállalni egy ennyire nehéz – és ennyire hálátlan – feladatot.

A koncert végén elhangzott két zenekari mű egész más. Már mindkettő része a repertoárnak, ezeket a világ legnagyobb zenekarai tűzik műsorukra, ezért nekem is módom volt megismerni és megszeretni őket.
Épp egy éve a Nemzeti Filharmonikusok is játszották az Atmosphères-t, de az ő előadásuk (illetve főleg Gilbert Varga dirigálása) nem tűnt elég expresszívnek.

A Concerto Budapest játéka most illúziókeltő volt. Hogy Rácz Zoltán tette volna? Nem tudom, az ő karmesteri ténykedését mindig feltűnően kimértnek és „tárgyilagosnak” éreztem, bár az utóbbi időben vele is egyre gyakrabban esnek meg a csodák. Azt hiszem, hamarosan meg kell próbálni újraértékelni.

De most mégis maga a zenekar volt az, akik a szép koncertért kiérdemelték hálánkat.
Észrevettük máskor is, hogy a létbizonytalansággal küzdő Concerto Budapest gyakran a feladat, és a kívülről jött kisegítő muzsikusok inspiráló hatására szárnyakat tud kapni.
Most már az együttes bevonulásakor kénytelen voltam észrevenni, hogy fontos posztokon a zenekar soraiba „szivárogtak” az UMZE kulcsemberei is, és ez a tény mindenkinek jót tett. Nekünk, közönségnek mindenképpen.