Végh Sándor-emléknap a Műpában
2012. május 12.
Művészetek Palotája
Végh Sándor-emléknap
*
A kiváló magyar muzsikus 1912. május 17-én született, így komolyabb matematikai előtanulmányok nélkül is kiszámíthatjuk (ha nem megy, akkor megnézzük az évfordulókat a naptárban), hogy éppen ma lenne 100 éves.
Öt nappal a centenárium pontos dátuma előtt, május 12-én, a Művészetek Palotájában elkezdődött az eseménysorozat, mellyel egy hónapon keresztül tisztelgünk emléke előtt. A vasárnapi programban két hangversenyt (egy délelőttit és egy estit), egy filmvetítést, valamint egy könyvbemutatót kínáltak.
A délelőtti koncert a Fesztivál Színházban 11- kor kezdődött, kivétel nélkül olyan kamaraművek csendültek fel, melyek különösképpen kapcsolhatók az előadóművész Végh Sándorhoz, aki tanárként is szívesen foglalkozott az elhangzott darabokkal. Mint ahogy szívesen foglalkozott azokkal a fiatalokkal (az idő múlása kegyetlen, már középkorúak), akik mindjárt az első darabbal, Beethoven Op.1 no.3-as c-moll triójának előadásával bizonyították, hogy a mester nem hiába sokszorozta meg a kamarazenéléssel kapcsolatos gyakorlati ismeretüket, és tette számukra a kamarázást minden zenélés fundamentumává.
Arvid Engegard, a jeles norvég hegedűs, abban az időszakban volt a Camerata Academica Salzburg koncertmestere, amikor a (ma is remek) zenekar fénykorát élte, s a fiatal együttes alapító karmesterével a nemzetközi, de legalábbis az európai koncertélet meghatározó együttese lett. Az utókorra gondolva akkoriban számos olyan lemezt készítettek, melyek 25 év elteltével is – nyugodtan kijelenthetjük – előadói etalonnak számítanak.
Végh Sándor nem volt bőbeszédű, legalábbis a karmesteri pulpitusról igyekezett röviden, tömören, plasztikusan és világosan megfogalmazni véleményét, kívánságát, vagy ajánlását. Egyébiránt viszont verbálisan és metakommunikatív eszközökkel úgyszintén kiváló előadónak számított. Visszaemlékezők egyöntetűen vallják, hogy nagyszerű színészi képességekkel rendelkezett, így mesterkurzusai a passzív hallgatók számára is élményszámba mentek.
Várjon Dénes zongoraművész azon szerencsések közé tartozik, akik „aktívan” és „passzívan” is tanulhattak Végh Sándortól. Számos alkalommal kiutazott Bécsbe, amikor a zenekar – az összkiadás részeként – Schiff Andrással felvette valamelyik Mozart-zongoraversenyt, ennek következtében Végh stúdiómunkájáról is képet kaphatott. Emlékeim szerint személyes karrierje is összefüggésbe hozható Végh Sándorral. (Remélem, valóban jól emlékszem, és nem iratkozom fel a nagy mítoszgyártók már most sem rövid listájára.) Ami biztos, hogy Várjon Dénes 1991-ben, a zürichi Anda Géza Zongoraverseny megnyerésével vált nemzetközileg ismertté. Emlékeim szerint Végh Sándor – hegedűs volta ellenére – akkor ott a zsűri (társ)elnöke volt. Akárhogy is történt, Várjon nem tartozik a hálátlan tanítványok közé, 2007-ben például Keller Andrással közösen rendeztek egy kamarazenei sorozatot, Végh Sándor Emlékkoncertek címmel.
Fenyő László gordonkaművész jó tíz évvel fiatalabb, mint a trió másik két tagja. Fogalmam sincs, hogy ő volt-e bármilyen nexusban Végh Sándorral, de ez lényegtelen. A fontos, hogy hasonlóan gondolkodó kamarazenész, hangszerének nagyszerű játékosa.
Mondják, hogy tizenegy jó játékos még nem egy focicsapat, ám ez az alkalmi trió ütőképes csapatot is alkotott.
A komor hangulatú, szenvedélyes Beethoven-opus ebben az előadásban talán a bécsi bemutatón jelen lévő Haydn mestert is meggyőzte volna, hogy érdemes a darabot nyomtatásban is közzé tenni, nem lesz teljes az értetlenség. Mi például úgy gondoljuk, hogy megértettük, de utána jól esett a könnyedebb hangvétel is.
Bartók 44 hegedűduójából válogatott Keller András (aki nagyon sokszor vett részt Végh kurzusán, és tanítványának vallja magát) és Arvid Engegard.
Az előadás minősége azt sugallja, hogy bőségesen próbáltak, ám az egész mégis úgy hatott, mint egy improvizáció. Mintha még azt is helyben találnák ki, hogy melyik duót adják elő. Úgy éreztem magam, mintha táncházban lennék, ami szándékom szerint dicséret.
Végh Sándor is azok közé a muzsikusok közé tartozott, akik misszionárius módjára hirdették Bartók zeneszerzői nagyságát. Már a 30-as években, amikor a Magyar Vonósnégyes első hegedűse volt, Bartók 5. kvartettjét ők mutatták be Budapesten – és egyúttal Európában. (Az ősbemutató az USA-ban volt 1934-ben, a Kollisch Vonósnégyes előadásában.)
A Végh Kvartettel és a Camerata Academica Salzburggal folyamatosan repertoáron tartották Bartók kompozícióit, így természetes, hogy a délelőtti kamarázás első részébe még egy Bartók belefért.
Amennyiben klarinétos a rendelkezésünkre áll, akkor persze a Kontrasztok. És, ha Kontrasztok, akkor Klenyán. Ebben az évezredben még nem sikerült koncerten más klarinétossal meghallgatnom, ami talán abból adódik, hogy az általam kedvelt zongoristák és hegedűsök mindig őt választják. Nos, ezt jól teszik. Klenyán Csaba muzsikus, egyéniség, és még klarinétozni is tud. Ami azért sem hátrány, mert ebben a darabban a klarinét (talán) még fontosabb, mint a másik két hangszer. Ezen feltételezést igazolni látszik, hogy ez Bartók egyetlen olyan kamarazenei kompozíciója, amiben bármilyen fúvós hangszer szerepel, az pedig közismert, hogy magát a művet a világhírű (jazz)klarinétosnak, Benny Goodmannek ajánlotta. Ráerősít még ennek esetleges igazságára a cím, ami Bartók ifjúkori mániájára utal, miszerint a hegedű és a zongora hangzásban nem passzolnak egymáshoz. Később zongoristaként vagy megbékélt, vagy továbbra is kontrasztot érzett, itt viszont biztos, ami biztos, kakukktojásként behozott egy olyan hangszert, ami végkép biztosítja a kontrasztot. A végig élvezetes előadás utolsó tételében, amikor a hegedű szép szólóhoz jut, Keller picit elfáradt, de Klenyán erőteljesen inspirálta, nem hagyta, hogy az előadás a végére veszítsen intenzitásából.
A délelőtti program második részében egyetlen nagyszabású mű szerepelt, Schubert C-dúr kvintettje. A Keller Quartetnek és Fenyő Lászlónak nagyon magas lécet kellett átugrania. Ennek a darabnak ugyanis minden előadását a mai napig a Pablo Casalsszal kiegészült Végh Vonósnégyes hatvan évvel ezelőtti felvételéhez viszonyítják. (Az nekem is egyik kedvenc lemezem, most azonban tudatosan nem hallgattam meg, mert idegenkedem az összehasonlítgatásoktól – sokszor előadók esetében is a görögdinnyét és a ribizlit vetjük össze.)
Szép és – Keller zenei logikából adódó, kisebb bakijától eltekintve – pontos kamarázást hallottunk, de közben csak „36 fokos lázban égtünk”. Nagy siker volt, ez az előadás nem lesz fél évszázadon át etalon. Igaz, nem is azért született.
A filmvetítést ezúttal kihagytam, mert már láttam, és bizonyára fogom is látni mostanában.
Keller András délelőtt hegedűsként, este karmesterként volt főszereplő. Ez utóbbi jobban ment neki.
Ennek egyik oka, hogy mostanában a Concerto Budapestnél ezzel foglalatoskodik. A másik, hogy azért neki sem sűrűn adatik meg, hogy a Bartók Béla Hangversenyteremben, körülbelül 1500 ember előtt ilyen minőségű zenekart vezényeljen.
A két hangverseny közönsége is egész más figurákból tevődött össze. A délelőtti 250 ínyencből legfeljebb 100-an hallgattuk meg az esti hangversenyt is, noha a Camerata Academica Salzburg ugyancsak ínyenceknek való. Tökéletes vonóshangzás, zseniális fúvósok, és egy szenzációs timpanis hölgy.
Mozart D-dúr („Prágai”) szimfóniájának hallgatása közben nem reméltem, hogy esti beszámolóm nem lesz csupa zsörtölődés. Kicsit úgy éreztem, a karmester erőszakosságát csak a zenekar moderálja olyan mértékig, hogy az előadás még elviselhető legyen. Közben óhatatlanul eszembe jutottak Végh Sándor Mozart-vezénylései, az, hogy számára ez (is) abszolút anyanyelv volt. Meg a klasszikus közhely, miszerint mindenki szereti Mozartot, Mozart viszont nem mindenkit szeret. Bosszantott, hogy mit foglalkozom stílussal, lélegzéssel, ahelyett, hogy gyönyörködnék a pazar hangszeres játékban. Aztán sikerült átprogramozni az agyamat, s ha nem is volt katarzis, azért a végén már nem éreztem annyira rosszul magam.
Mint minden „klasszikus” koncerten, következett a versenymű, pontosabban a versenyművek. Bach két billentyűs versenyművet komponált c-mollban. Mindkettő átirat, az egyik eredetileg hegedűre és oboára készült d-mollban, más verzió szerint szintén c-mollban. A második pedig a két hegedűre komponált d-moll versenymű billentyűs átirata.
Mielőtt bejöttek volna a szólisták (Ránki Dezső és Klukon Edit), középre gurítottak két hatalmas D modellt, ami semmi jót nem sejtetett az előadással kapcsolatban. Mi, akik egyáltalán nem vagyunk puristák, ráadásul zongorával és 440-es hangolással ismertük meg annak idején a műveket, nem voltunk túlzott bizalommal, noha tudtuk, hogy nagyszerű szólisták fognak azon a két hatalmas instrumentumon játszani. Aztán jött az igen kellemes meglepetés. Valahogy megoldották kicsiben. Számomra összezsugorodott a tér. Egy bensőséges és vitathatatlanul izgalmas kamarázásnak lehettem részese. Egy másodpercig sem jutott eszembe, hogy mekkora teremben, milyen távolságra ülök a pódiumtól, és ebben a vonószenekart vezénylő Kellernek elévülhetetlen érdemei vannak.
Így hát maradtam szünet utánra, bár őszintén szólva, akármennyire is kiváló a zenekar, nem hittem, hogy Beethoven VII. szimfóniájában lehet még fontosat mondani. De Keller András ezzel a zenekarral, ezen az estén tudott. Úgy látszik, végére sikerült, a Beethoven-szimfóniában már tényleg előtűnt Végh Sándor szelleme.
