„Tosca divina” (Puccini operájának koncertszerű előadása Győrben)

2012. május 10.
Győr
Richter János terem

PUCCINI: Tosca

Tosca: Lukács Gyöngyi
Cavaradossi: Miroslav Dvorsky
Scarpia: Alexandru Agache
Angelotti: Rácz István
Sekrestyés: Hábetler András
Spoletta: Daróczi Tamás
Sciarrone: Ambrus Ákos

Győri Filharmonikusok
A Győri Nemzeti Színház kórusa

Vez.: Kovács János

*

Tosca... Az ezerszer látott, lemezen agyonhallgatott, „elcsépelt” opera, mindenki kedvence. Életem egyik legnagyobb hibája, hogy nem vezettem részletes listát az általam látott első operaelőadástól mostanáig, és így nem tudom pontosan, melyik művet hányszor is láttam az elmúlt bő negyven évben. A Tosca volt az egyetlen kivétel, legalábbis részben, élőben látott előadásainak számlálását tíz éve 144-nél abbahagytam, azóta már biztosan átléptem a 200-at is. A Toscának köszönhetően hódolhattam a magyar operaszínpad legnagyobb szopránjai előtt, amelyek több énekes generációt képviseltek, Mátyás Máriától, Déry Gabriellától kezdve Sass Sylvián, Rohonyi Anikón és Sudlik Márián keresztül Szendrényi Katalinig, Sümegi Eszterig és Lukács Gyöngyiig. A Toscának köszönhetően láttam és hallottam élőben a legnagyobb nemzetközi sztárokat is, különösen tenorokat, akik Pesten is szívesen öltötték magukra Cavaradossi jelmezét (Aragall, King, Gedda, Bergonzi örökre felejthetetlenek), de szerencsére néhány nagy szoprán (Rysanek, Scotto, Dimitrova) és bariton is a Toscát választotta arra, hogy megmutassa művészetét (ez utóbbiak közül említtessék meg Gobbi, Milnes, Bruson neve.)

A múlt ilyen emlékei után a Tosca kétségtelenül az az opera, amelyben a legnehezebb meggyőzni vagy meghódítani; a második felvonás kínzókamra-jelenete számomra az indikátor: ott kell megtörténnie a varázslatnak, ott kell az énekeseknek újrateremteniük az ezerszer átélt drámát úgy, hogy átjárjon az izgalom, elakadjon a lélegzetem, és teljesen az operai „krimi” hatása alá kerüljek. Ritkán – de néha még előfordul.

Ahhoz, hogy ez előfordulhasson, kell három kiváló énekes és egy velük egyenrangú karmester. Három olyan énekes, akik még – nem mellékesen – kiváló színészek is. Győrben a háromból kettő eleve adott volt, de Cavaradossit illetően nem volt szerencséje a Győri Filharmonikusoknak. Marius Vlad, az eredetileg várt tenor lemondta a fellépést, Fekete Attila énekelt volna helyette, de előadás előtt egy nappal megbetegedett, így végül az utolsó pillanatban Miroslav Dvorsky ugrott be, akinek így mindenképpen köszönet dukál az előadás megmentéséért. Ami vokális produkcióját illeti, különösebb kifogás nem érheti, a szólamot szépen, gondos frazírozással énekelte, különösen a két áriát, és bár színészileg kitűnően együttműködött velük, hangja a matéria minőségét illetően nem tartozik két partnerével azonos súlycsoportba. A Bécsben korábban hallotthoz képest vesztett erejéből és fényéből, a magas regiszterben több helyen is bizonytalankodott. Nekem úgy tűnt, hogy az első felvonás irgalmatlanul nehéz magas h-ja is megvan a torkában, gikszere inkább némi technikai dekoncentráltságról, mint vokális hanyatlásról tanúskodott.

Alexandru Agache Scarpiáját tavaly novemberben hallottam és láttam először Szombathelyen, és már elsőre is lenyűgözött. Szerencsére télen újra megcsodálhattam alakítását, mikor az Operaházban két alkalommal is fellépett a szerepben, és most Győrben ismét elkápráztatott. Hangja, ez a természeti őserő, hibátlanul megfelel a figura barbár arcának, anélkül, hogy egy pillanatra is vulgáris lenne, énekművészete ellenben pontosan és ellenállhatatlanul közvetíti a szicíliai báró eleganciáját. Olyan árnyalatokkal gazdagítja a szólamot, amelyeket más baritonok alakításában hiába keresnénk. A Te Deumban általában minden bariton világgá kiáltja a kezdőmondatot: „Va, Tosca”, noha a mondat csak Scarpia belső hangján, morfondírozás közben, ördögi terveit szövögetve hangzik el. És ahányszor elhangzik, Agache annyiszor talál más színt hozzá, hol gúnyos, hol félelmetes, de minden szavában, akcentusában magával ragadó. A szerep leggyilkosabb részeit is fölényesen győzi, hangja a Te Deumban az eléje állított kórussal, a két oldalán tomboló zenekarral kél birokra, és kerül ki győztesen; a Toscával való kettősben pedig valóban izzó lávaként hömpölyög, láttatva és igazolva a librettó szavait. Óriási énekes és művész, óriási ajándék nekünk és a magyar operaéletnek, hogy gyakran énekel itthon.

És végül Floria Tosca: Lukács Gyöngyi. A mai magyar operavilág legvitatottabb énekesnője, olyan értelemben, hogy mint minden nagy művész és nagy egyéniség, megosztja a közönséget, rajongók és fanyalgók azonos intenzitással nyilvánulnak meg vele kapcsolatban. Ezt elviselni és feldolgozni nem könnyű feladat, művész és ember legyen a talpán, aki belső sérülések nélkül állni tudja a sokszor egyenesen érthetetlen vagy igaztalan támadásokat. Nincs olyan énekes vagy énekesnő, még a valóban idollá lényegült legnagyobbak közt se, akiket a net viharában arcon ne találna egy jókora sárcsomó. Nincs is ezzel mit tenni – menni kell előre, és énekelni! A produkció az, ami igazol és hitelesít mindent. Lukács Gyöngyi ezen a győri estén ismét bebizonyította, akár elismeri valaki, akár nem, hogy magyar színpadon ma vitathatatlanul ő az első számú primadonna. Bevallom, Toscája nekem sokáig nem tartozott legnagyobb kedvenceim közé, sok szerepében jobban szerettem, annak ellenére, hogy külföldön is ezt énekelte legtöbbször, mára már bizonnyal túl van a 200 előadáson. 2002-ben történt a fordulat, amikor Cupido és Raimondi oldalán a Puccini Fesztiválon valami minőségileg mást, érettebbet láttam-hallottam tőle, mint az addigi szépen éneklő fiatal lányt. 2009-ben a Májusünnepen kápráztatott el először, aztán tavaly Szombathelyen, s most télen az Operában négyszer egymás után: mind egy hatalmas emelkedő lépcsőfokai voltak. Mégis, győri alakítása a meglepetés erejével hatott. Hangja kiteljesedett, minden regiszterben homogén, minden regiszterben hatalmas volumennel szól, miközben finom pianókat énekel, ha a szerep és szituáció úgy diktálja. A rettegett csúcshangokon soha nem hallott biztonsággal szólt. Bátori Éva mondta róla egyszer egy rádióinterjúban, mikor együtt készültek Katyerina Izmajlova szerepére: hangfenomén. Valóban az. Nemzetközi porondon is párját ritkítóan nagy énekesnő.

A kisebb szerepekben az Operaház énekesei már jól ismert alakításukkal szolgálták a produkciót, ezúttal valamennyien megbízható színvonalon. A Győri Filharmonikusok a rövid próbaidőszak ellenére is hibátlanul elsajátították a számukra nem hétköznapi zenei anyagot, együttesként és néhány szólóban is bizonyítva professzionalitásukat. Ebben nagy segítséget kaptak a mindig nagyszerű Kovács Jánostól, aki egy operáló professzor precizitásával irányította együttesét, talán a szokásosnál kicsit kevesebb szívvel, de hibátlan manualitással.

A közönség óriási lelkesedéssel fogadta a félszcenírozott produkciót, amelyet Anger Ferenc rendezett a lényegében jól funkcionáló, bár még minimálisan sem énekesbarát, jelzett díszletek között (lépcső, lépcső, minden mennyiségben!), lélegzetét visszafojtva asszisztált Tosca és Scarpia küzdelméhez, és a végén Magyarországon évek óta nem tapasztalt húszperces standing ovation-nal köszöntötte a művészeket.

Győr Magyarország hatodik legnagyobb városa, 130 000 lakossal. Európai értelemben kisváros. Ezen a május 10-i estén a fellépő művészeknek köszönhetően mégis operai metropolisszá lett. Vannak még csodák.