Trónörökösök a színen – a Kelemen Kvartett hangversenye

2012. április 22.
Az MTA Díszterme

Kelemen Kvartett

Mozart: c-moll adagio és fúga, K. 546
Bartók: 5. vonósnégyes, Sz. 102, BB110
Kurtág: 6 Moments Musicaux, Op. 44
Csajkovszkij: esz-moll vonósnégyes, Op. 30

*

Hogy egy műsor összeállításában milyen szempontok játszanak szerepet, azt – amennyiben nem kérdezzük meg az előadóktól – sokszor csak találgatni lehet. Ettől függetlenül nem nagy baj, ha a közönség érez valami logikát a felépítésben.

Jómagam a közönség részeként keretes felépítést véltem észlelni, amivel nem hiszem, hogy sokan magamra hagynának, de azt sem, hogy tömegek csodálnák megfigyelő-képességemet. Mozartra valamennyire rímelt a Csajkovszkij. Utóbbi szerző igen szeretett klasszicizálni, ráadásul Mozart azon nagyon kevés szerzők egyike, akiért rajongott. 1876-ban például recitativókat komponált a Figaro házasságához, pár évvel később szerezte a Mozartianát.

A szerkesztés másik eleme viszont inkább tagoló: Mozart c-moll adagiója és fúgája terjedelmében rövidebb darab, amolyan ráhangoló, mint a zongorakoncertek esetében egy Bach-prelúdium és fúga, vagy zenekari hangversenynél egy népszerű nyitány. Ezt követte egy nagyobb lélegzetű kompozíció, Bartók 5. kvartettje. Szünet után egy gondolatokat ébresztő, kisebb egységekből álló Kurtág-művel folytatták, amit ők mutattak be Ausztráliában, Csajkovszkij esz-moll vonósnégyese pedig terjedelme miatt (is) elsősorban záró számnak alkalmas.

Muzsikusok szokták viccből mondani, hogy a hangverseny első és utolsó tétele sikerüljön jól, a többit csak le kell játszani. Nos, annak ellenére, hogy Kelemenéket ismerve, ők még humorból sem osztják ezt a nézetet, az Adagio lélegzetelállítóan szépre sikerült. Semmi gond nem volt a fúgával sem, szép vonóshangzás, energikus előadás, tiszta, világos szólamvezetés, pontos együttjáték. Mégis maradt valami hiányérzetem, a mérsékelt tapsból pedig azt a következtetést vontam le, hogy másoknak is. Megvallom, korábban csak vonószenekari előadásban hallottam a művet, bizonyára hiányzott az a telt hangzás, amit csak egy nagyobb létszámú együttessel lehet produkálni. De elképzelhető, hogy szólamonként egy hangszerrel másképp kell közelíteni ehhez a fúgához. Talán egy csöndesebb kezdetű, kevésbé Sturm und Drang-os előadás hatásosabb? Isten tudja, ki kell azt is próbálni.

Mozart e remeke előételnek, vagy levesnek viszont maximálisan bevált, mert a Bartók-vonósnégyes előadása után spontán kitört az ováció. És teljes joggal, mert egy friss, fiatalos és abszolút anyanyelvi előadás volt ez, másrészt okos, elmélyült megközelítése Bartók Béla 1934-ben, a Kollisch Vonósnégyes által bemutatott kompozíciójának.

Érdekes, hogy a Bartókot más formációban is gyakran játszó Kelemen Barnabás erős fenntartásokkal közelít a kortárs alkotókhoz. Kurtág György a ritka kivételek egyike, bár azt hiszem, ő inkább élő klasszikus. Hat kis darabja a Játékok bizonyos részeire emlékeztető hat rövid önálló egység, de van közöttük összefüggés, így akár hattételes vonósnégyesként is értelmezhető. Rövidesen újra hallhatjuk ezeket előadásukban, mert a kvartett elindul a Végh Sándor Vonósnégyes Versenyen, ahol az egyik fordulóban kötelező kortárs darabot játszani, ők pedig az előzőekből következően ezt viszik magukkal.

Ahogy Kurtág darabja, számomra a Csajkovszkij-vonósnégyes is ugyanúgy premiernek számított. Ifjúkoromban, amikor a szerző számos színpadi művét játszották az operában, a koncertpódiumon a 4., az 5. és persze a Patetikus szimfónia minden zenekarnak repertoárdarabja volt, a b-moll zongoraverseny pedig még a vízcsapból is folyt, de akkor a D-dúr vonósnégyesen és az a-moll trión kívül talán egyetlen kamaradarabját sem tűzte műsorára nálunk senki. (Lehet persze, hogy csak engem kerültek el azok a koncertek.)

Kelemenék viszont nem riadtak vissza a hat "b" láttán, cserébe kaptak nagyon szép dallamokat, melyben az összes hangszer(es) egyénileg is megmutathatta magát.

Noha fentebb azt írtam, hogy Csajkovszkij szeretett klasszicizálni, e kvartettje sokkal inkább a későromantika monumentális szimfonikus műveivel rokon, mint a Haydn-vonósnégyesekkel. Nem vagyok ítész, de úgy gondolom, hogy remekművet „fedeztem fel”, méltó előadásban. A jelenlévő nem alacsony átlagéletkorú, ám fiatal lelkületű közönség nagy része vélhetően egyetértett volna velem, mert szűnni nem akaró tapssal ünnepelték a fiatal együttest. Ők ezt azzal honorálták, hogy a koncertszervező, Bíró Csilla születésnapjára még egyszer eljátszották a Csajkovszkij-vonósnégyes egyik tételét. (Változnak az idők. Gyerekkoromban április 22-én a b-moll zongoraverseny nyitótételét adták a rádióban, akkor Vlagyimir Iljics születésnapja alkalmából…)