Klasszikus és modern a Prágai Szimfonikusoktól

Beethoven és Brahms között Kalabis 1. hegedűversenye. Ami nagyon ritkán történik meg hangversenyen: nem mint egy kötelező penzum hangzott el, két rendszeresen játszott darab között, az indítás tuttijánál már egész másként szólt az együttes, mint a Beethoven-nyitányban.

Valami Amerika (A Miskolci Szimfonikus Zenekar és az Oláh Kálmán-trió hangversenye)

Rengeteg kortárs bemutató, kevésbé hálás ritkaságok, háttérmunka, ilyesmik jutnak eszembe, ha Kovács László karmesteri működésére gondolok. Most is megerősítette ezt az érzésemet a Miskolciak élén.

Ígéretes, érett, élvezhető (A Savaria Szimfonikus Zenekar a Műpában)

A zömmel ismeretlen műsor alapján a nézőtéren tapasztalható kisebb foghíjak nem okoztak meglepetést, mindazonáltal a létszám egyáltalán nem volt méltatlan, sőt a körülmények ismeretében akár sikernek is tekinthetjük a majdnem teli földszintet. Nem egyedül engem érdekel egy különleges, ritkán hallható műsor, és persze a mifelénk szintén ritkán hallható zenekar.

Csapottjáték (Prokofjev és Sosztakovics a Concerto Zeneházban)

Szó, mi szó: a drasztikus műsorváltozás, a lehetetlen együttesnév, a zavaros kommunikáció révén tripla hendikeppel indult nálam az előadás, s utólag sem tudom biztosra ígérni, hogy évek múltán meghatározó koncertélményként fogok visszaemlékezni rá. Azonban:…

Mindenkinek a maga Mozartja, avagy hárman a maratonról

„Mozart más! ... Ha a szőke bige nem lett volna, felőlem akár az ének ki is maradhat. ... A bennünk kialakult képhez hozzá tudnak-e adni valamit? … Ha az eszünkbe juttatják, már boldogok vagyunk. ... Az univerzum, amit Mozartnak hívnak...”

Középszerű művek – zseniális tolmácsolásban, a Cseh Filharmonikusoktól

Persze, ahányszor hallja az ember a Cseh Filharmonikusokat, szinte mindig azt gondolja, még sosem játszottak ily jól. Ez az együttes ezen az estén egy 87 muzsikus alkotta élő organizmus volt, olyan hangzással, amit nem vagyok képes írásban jellemezni.

Egy átlagos Barbiere Bécsben

Tömve a Bécsi Állami Operaház, csak néhány szabad állóhely maradt. Pedig, ha azt írják ki, hogy „Günther Rennert rendezése nyomán”, akkor nagyon sokszor mehetett már ez a produkció. Teljes joggal.

Vendégrevü, unortodox sorrend, egyszeri alkalom (BFZ, Korsten, Siirala)

Mérleget vonni akkor kellene, ha a Fesztiválzenekar állandó karmesterét, rendszeres vendégét, sokszor visszatérő szólistáját hallottuk volna. A sok szépség és sok probléma hallatán most kicsit kevésbé bánjuk, hogy egy kivételes, egyszeri és megismételhetetlen élmény tanúi voltunk.

Hamvába holt város (Korngold operája Debrecenben)

Az évad első operaprodukciójaként – Magyarországon először – Korngold A halott város című darabját mutatták be a debreceni Csokonai Színházban. Joggal merül fel a kérdés, hogy miért kellett majd’ száz évet várni erre a bemutatóra, s vajon kezdeti jelentős sikerei után mi okozhatta a mű eltűnését a dalszínházak repertoárjáról?

Fejérvári a ráadás (Kocsis Zoltán és az UMZE)

Ismét egy bizonyíték arra, amit nem győzünk eleget hangoztatni: a kortárs zene is működik, a kortárs zene is szép, a kortárs zene is zene, csak elő kell adni – és természetesen meg kell hallgatni.

Bécs második? másik? operaházában (A köpeny és a Gianni Schicchi a Volksoperben)

Világsztárok nélkül, korrekt énekesekkel, érdekes rendezéssel, jó dirigenssel is kötni lehet a nézőt. Ha nem is egy életre szóló élménnyel, de hetekig biztos.

Genius loci – avagy Weber randevúja Mahlerrel Prágában (A három Pinto)

„Nem Weberé, hanem Webertől” – így a mostani prágai előadás gazdag programfüzete. Hic et nunc nincs módunk részletezni, mi is származik Webertől s mi Mahlertől, de érdemes ezt a produkciót megnézni – hiszen ez mindösszesen, amit Mahler az operaírás világában alkotott.

Importherceg, avagy Turandot Pozsonyban

László Boldizsár tavaly mint ismeretlen herceg jelent meg Bratislavában, most február 1-jén végre az „igazi” Il Principe Ignotót is elénekelte, Kalaf volt a Turandotban.

Könnyedén (Bryn Terfel a Műpában)

Terfel egyetlen pillanat alatt megtalálta a hangot a közönséggel, és sugárzott belőle a zene szeretete. Persze nem mindent csinált egyformán jól. Koncertje afféle örömzenélés volt, mindenféle komolyabb tét nélkül.

Kép nélkül (Mini-Fesztivál – kamaraest)

Ha január vége, akkor Mini-Fesztivál – immár 24. alkalommal. A kamaraesten a Fesztivál Színház még félig sem telt meg, pedig a nyitókoncert több nagyszerű produkcióval is meglepte a hallgatóságot.

Miért csak Prágában? (Fišer, Sosztakovics, Brahms a Cseh Filharmonikusoktól)

Ha egyetlen mondattal kellene jellemeznem a Cseh Filharmonikusokat: a legharsányabb, legvadabb, legextatikusabb zenékben sem karcosak, kemények, recsegők, megmarad puha, lágy, ám, ha szükséges, mégis rendkívül karakán hangzásuk.

Kiugró beugró (A BFZ és Roger Muraro)

Ha ezt a hangversenyt átlag felettinek mondom, ahhoz még nyugodtan hozzá lehet számítani, hogy a Fesztiválzenekar és Fischer esetében igen magas színvonalú az az átlag. A Lazic helyére beugró Roger Muraro pedig gondolkodó muzsikus, jó lenne eleve műsorra tűzött, önálló estjét hallani...

Három az egyben (Az Academy of St Martin in the Fields újra a Műpában)

Mondhatni, rendszeresen jár hozzánk Sir Neville Marriner szimfonikus zenekarával. A nyolcvanas éveinek vége felé járó brit karmester a három műben három különböző formát mutatott, szerencsére egy olyat is, ami minden elismerést megérdemel.

Üdvözlünk sokadízben itt ma (Varázsfuvola-gyerekelőadás a Műpában)

– Vigyázat! Gyerek van nálam, és nem félek használni – rikkanthattam volna a színpad felé, hiszen elvileg nincs kényelmesebb ennél: én, mint kísérő, csak nézem a műsort, aztán kikérdezem a gyereket, elvégre neki szól az előadás, őt kell elbűvölni.

Lötyögő pongyola (Az NFZ és Olga Kern)

Tulajdonképpen a Sosztakovics-zongoraverseny után abba is lehetett volna hagyni. A második félidőben a jókedvem nem nagyon tért vissza. A nagybőgőkön megszólaló kontra C-nek még örültem – hiába, ez szinte semmilyen hangfalon nem képes megszólalni, pláne nem így –, aztán viszont szinte minden úgy maradt.