Könnyedén (Bryn Terfel a Műpában)

2012. február 4.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Bryn Terfel – ének
A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
A Magyar Állami Operaház Énekkara
Vez.: Gareth Jones

*

Ami a fociban Ryan Giggs, a könnyűzenében Tom Jones, az a komolyzenében csakis Bryn Terfel lehet – Wales egyik fontos exportcikke egy havas februári estén végre Budapesten is bemutatkozhatott. Izmos műsorral érkezett, a Bad Boys fedőnevű lemezéről válogatva. Koncertje afféle örömzenélés volt, mindenféle komolyabb tét nélkül.

Terfel karizmatikus énekes, sőt, mi több, olyan természetességgel ad elő, létezik a hangversenypódiumon, amivel manapság nagyon kevesek rendelkeznek. Egyetlen pillanat alatt megtalálta a hangot a közönséggel. Sugárzott belőle a zene szeretete. Nemcsak a komolyabb műfajé (lásd opera), hiszen előszeretettel válogat a könnyedebbnek tűnő operett, sőt musicalrészletekből is. Mindenevő, all-round énekes.

Persze nem mindent csinált egyformán jól. Akadtak olyan szólószámai, amelyek igazi telitalálatok, például Dulcamara áriáját talán Gregor József óta először érezhettük evidens választásnak egy áriaestre. Aztán ott van a bájitalárus dottoréhoz képest nagypályás Scarpia báró: a Tosca első felvonásának fináléja – a Te Deum kedvéért Terfel valóban démoni figurává lényegült át. Közben megjárta a poklot, a két Mefisztó alakjában (Boito és Gounod), amely nem sikerült olyan emlékezetesen, mint vártuk tőle. Mint ahogy az igazi nagy kihívásnak, a Jago Credója által támasztott követelményeknek sem tudott maradéktalanul megfelelni. Nem a kifejező-, hanem pont a hangerő, amely hiányzott helyenként.

A „könnyűzenei blokk” abszolválása viszont maradéktalan elégedettséggel tölthette el a hallgatót. Akadt igazi ritkaság is, Gilbert és Sullivan hazánkban nem számít éppen mindennapos vendégnek. Parádésra sikeredett Sporting Life eredetileg tenorok által énekelt dala, az It ain’t necessarily so előadása, az ahhoz kapcsolódó hangulat megteremtése. Segítségére volt ebben Terfelnek az igazán nagyszerűen teljesítő kórus is. Nem lehet panasz a Filharmóniai Társaság Zenekarára sem, akik végig jó színvonalon muzsikáltak a vendégkarmester pálcája alatt.

Könnyedén, szinte észrevétlenül bújni egyik figura bőréből a másikba, gyökeresen eltérő karakterű és vokális igényeket támasztó áriákat/dalokat átlag feletti színvonalon elénekelni: Terfel ma ebben nyilvánvalóan az egyik legjobb a világon. A dolgok rendje pedig az, hogy mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért.