Kiugró beugró (A BFZ és Roger Muraro)

2012. január 21.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Roger Muraro – zongora
Vez.: Fischer Iván

MESSIAEN: Egzotikus madarak
RAVEL: G-dúr zongoraverseny
BRAHMS: II. (D-dúr) szimfónia, op. 73

*

Mi csak a hangverseny előtt értesültünk arról, hogy Dejan Lazic, a hangverseny meghirdetett közreműködője betegség miatt lemondta a fellépést. Kár.
Járt már nálunk, s a Fesztiválzenekarral közös külföldi fellépéseiről is jókat írtak a lapok. Sajnos nekem még nem volt hozzá szerencsém, de ezt igazán csak most, a BFZ legutóbbi hangversenye után kezdtem sajnálni.
Még elképzelni is nehezemre esik, vajon mennyire lehet jó a horvát zongorista, ha ilyen a tartaléka!

Mindent egybevéve, egészen jó hangverseny volt. (Ha átlag felettinek mondom, ahhoz még nyugodtan hozzá lehet számítani, hogy a Fesztiválzenekar és Fischer esetében igen magas színvonalú az az átlag.)

Mégis, most Roger Muraro beugrása és közreműködése volt az, amiről mindig eszünkbe fog jutni ez az este. A velencei felmenőktől származó, de lyoni születésű Muraro összetéveszthetetlenül francia zongorista. Technikája, hangkultúrája rendkívüli, és bizonyára nem véletlen, hogy játékáról Jean-Efflam Bavouzet jutott eszembe. Semmi nincs, amit elkapkodna, amit összemosna, amit melléütne. A legvirtuózabb és legsűrűbb játszanivaló is makulátlan. Persze ez csak egy dolog, és valószínűleg nem is a legfontosabb, de ami szól, az beszédszerűen tagolt, értelmes.

Az Egzotikus madarak egészen át is lényegült ettől az előadásmódtól.
Nem mondhatnám, hogy másképpen „szoktuk” hallani – ahhoz azért nem adják elő túl gyakran (egy UMZE-koncertre emlékszem az Olasz Intézetben...), de ez alapvetően olyan fúvós hangszerekre és ütőkre írt kamarakompozíció, ahol a zongora inkább az utóbbi csoportban szerepel, egyfajta dallamjátszó ütőhangszerként. Bennem csak most tudatosodott, hogy a darab mégis inkább zongoraverseny. Fischer Iván ennek megfelelően most mintha diszkréten hátrébb lépett volna, és inkább csak „koordinált”, mint dirigált.

Ravel zongoraversenyét nagyon szeretem. Hangversenyen is többször volt hozzá szerencsém, de ez az előadás – a begyűjtött hangfelvételeket is beleértve – valószínűleg a legjobb volt, amit valaha hallottam. A zongorista okán mindenképp, de a zenekar is sokkal többet produkált a szokásosnál. A darab elsősorban az egyéni teljesítményekre van kihegyezve, és a Fesztiválzenekar bőven megfelelt az igényeknek. Nagyszerű ötlet volt az első sorba ültetni az angolkürtöt – az a szólam bizonyos részekben egyenrangú párja a zongorának – de a szordínós trombita is szokatlanul virtuóz volt.

Egy kiváló versenymű után ritkán esik jól, ha a szólista még ráadást ad, de Muraro a kevés kivétel egyike. Chopin opus posthumus cisz-moll noktürnjét játszotta, különleges, „emberi” artikulációval. Gondolkodó muzsikus, jó lenne eleve műsorra tűzött, önálló estjét hallani...

A második félidő már a Fesztiválzenekarról, de még inkább Fischer Ivánról szólt.

Az ő előadásukat azért értékeltem, mert kiegészítette Brahmsról és úgy általában a német szimfóniákról alkotott képemet. Ebben az olvasatban volt valami távolságtartó, mégis öntudatos – sőt néha nagyképű – teuton határozottság.
Semmilyen kérdés, semmilyen kérdés és bizonytalanság nem merülhet fel, nincs értelme a közhelyes kérdésnek: „Szereti Ön Brahmsot?”.
Merthogy ez az az eset, amikor az alapos szakmaiság és a puszta igény is elegendő.
Brahms a körülményektől, a környezettől, sőt, szinte a befogadótól is független, megkérdőjelezhetetlen nagyság! Furcsa, a főhajtást kikényszerítő élmény volt.