Orosz mesék zenekarra (A Concerto Budapest hangversenye)

2011. december 13.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Concerto Budapest
Vadim Repin (hegedű)
Vez.: Keller András

CSAJKOVSZKIJ: 1812 – ünnepi nyitány, op. 49
PROKOFJEV: 2. (g-moll) hegedűverseny op. 63
RIMSZKIJ-KORSZAKOV: Seherezádé, op. 35

*

Népszerű műsor, mégsem halljuk sokszor hangversenyteremben.
Az „ünnepi nyitány” még akkor is nagy apparátust (értsd: sok kisegítőt) igényel, ha lemondunk a Szentpétervári Pattantyúsezred közreműködéséről, a hegedűverseny a szólistának nagyon nehéz, a Seherezádé pedig a zenekarnak. Egyszóval népszerű, de kevéssé hálás műsort választott a Concerto Budapest a Mesterbérlet decemberi hangversenyére.

Nem ritka viszont, hogy a közönség pontosan az ilyen, kevéssé hálás programokért tud hálás lenni – még előre is. A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem akkora, hogy akár többféle telt házat is meg lehet különböztetni benne, és ez az este nagyon-nagyon telt ház volt. Színültig volt minden emelet és erkély, és nagyon sokan álldogáltak a diákjeggyel látogatható karzaton is. Akár szimpátiatüntetésnek is felfoghatnánk az igazán nehéz helyzetben, egyik-hétről a másikra létező zenekar mellett, ha nem tudnánk, hogy a Concerto Budapest finanszírozási problémáiról alig-alig beszélt a sajtó, de aki hallott róla, már az is fásult.

Szóval, akár elhiszem, akár nem, ez a közönség a Concerto Budapest Mesterbérletének szokásos közönsége. Olyan emberek, akik egy egészen nagy, nemzetközi hírű szólistát és egy jó zenekart jöttek meghallgatni.

És nem csalódtak.

Mondjuk, az első félidőben egy kis rosszindulattal még lehetett volna fogást találni az együttesen. Az 1812 – nyitány szükségképpen harsány, de mondhatnék éppen „handabandázót” is. Nem tudom, lehet, hogy a zenekar fortissimo címén árnyaltabb hangzást is fel tudott volna mutatni, ha szükségét látja, de így a tömörebb zengés helyett inkább kiabálásnak tűnt, amit hallottam. Nem baj, a stílusba maradéktalanul belefért.

Prokofjev hegedűversenyével más problémák voltak. Egy sztárszólistát meghívni a bérleti hangversenybe gazdaságilag és zeneileg is jó ötletnek tűnik, a közönséget vonzza, a zenei minőséget pedig garantálja. De nem biztos, hogy van lehetőség alaposan összepróbálni a versenyművet. Nem tudom, mennyi idő jutott a közös gyakorlásra, de egyedül itt éreztem – nem túl súlyos – bizonytalanságokat a zenekarban.

Maga Repin valóban fantasztikus hegedűs – és különleges egyéniség. Vengerovnál és Gidon Kremernél is sokkal kevesebbet mozog, Visszafogott, nem „erőből” hegedül. Játéka virtuóz és sima, mondhatni elegáns. Természetesen tudom – és hallom is –, hogy nem közönséges, amit csinál, a szünetben mégis olyan gondolatom támad, hogy „ha tudom, hogy ez ilyen könnyű, akkor én is hegedűsnek megyek...”

Ettől aztán jókedvem támadt, de az egész első félidő is nagyon kellemesnek tűnt. Apróbb problémák és pontatlanságok előfordultak, de összességében a Concerto Budapest egy rendezett, összeszedett és felkészült zenekar benyomását keltette.

És ekkor kezdtem aggódni.

Rimszkij-Korszakov Seherezádéja nem egy korszakos mű, sőt, könnyen unalmassá is válhat. Valljuk be, alig van benne valami. Hacsak nem az, hogy az egyik legkiválóbb hangszerelő megmutathatta benne, milyen sokszínűen és csillogóan szólhat egy romantikus nagyzenekar. Itt az együttes minősége lesz maga a mű. Ahhoz, hogy a Seherezádé megszólaljon és működjön, már kisebb tisztátalanságok és pontatlanságok sem engedhetők meg.

És akkor csoda történt. Ha ragyogni és sziporkázni kellett, akkor a Concerto Budapest ragyogott és sziporkázott. Gyakorlatilag az összes szóló külön-külön és együtt volt olyan minőségű, amilyet csak az élvonalbéli legnagyobbak tudnak. Mesebeli volt a fagottszóló – igaz, Lakatos Györgyöt más együttesekben, szólóban és kamarában is megtanultuk becsülni. De a klarinét és az oboa is gyönyörű hangszínnel és értelmesen tagolva zenélt. Persze a fuvola is – mondjuk úgy, hogy az egész fafúvós szekció excellált. Meg a hegedűszóló, meg a mindenki...

Ezt a zenekart sokféleképpen hallottam már játszani. Úgy tűnik, nekik sokat számít az, hogy jóban legyenek a művel. Nem biztos, hogy képesek úgy alkalmazkodni stílusokhoz, korszakokhoz és szituációhoz, mint a világszínvonalú csúcszenekarok, de most a Seherezádé kihozta belőlük a legjobbat – és ők is kihozták a Seherázédól, amit lehetett.